33. fejezet

- Szoffy! Kérlek! Beszéljük meg ezt…
- Ok beszéljük… ez jó ötlet. Csak elmegyek és felöltözöm – morogtam az előttem álló srácnak.
- Majd mi adunk… ha nem bánod. Csak… ne légy dühös! – kérlelt, s bár lehetetlent kért tőlem, hisz farkas vagyok, és most kibukva kéne Samhez futnom, de nem tettem. Én is szabályt szegtem, hát beszéljük meg inkább.
Bólintottam, de vámpír kedvesét bámultam. Mikor elindultak, még egy pillantást vetettem kis farkas családomra, s ők bekucorodva feküdtek a sarokban, majd utánuk eredtem.
- Nyugi nem bántjuk őket! – nyugtatott meg Edward féltő gondolataimat hallva.
- Kösz. – morogtam, s már tisztán érezhető volt a vámpírszag.
- Alice kerítenél valami ruhát a lánykának? – kérdezte Edward a semmibe meredve.
- Kihez van szerencsénk? – kérdezte hirtelen Edward mellett teremve a csepp vámpír, majd rám nézett, s amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt.
A tekintetéből nem tudom mit olvashattam ki. Talán idegességet, de mégis mosolygott.
Pár méterre voltunk a Cullen háztól, s mindenki kint volt a ház előtt.
Megtorpantam ideges tekintetük láttán.
- Gyere! A házba ha nem baj inkább ne gyere be így. – hívott Alice, és elindult a ház mögé, én pedig követtem.
Mikor már biztos voltam benne hogy nem látnak visszaváltoztam, és kikaptam Alice kezéből a ruhát, amit gyorsan magamra is öltöttem. Finom selyem anyagú, fodros ruhácska volt. Nagyon tetszett.
- Megtarthatom? – kérdeztem pofátlan énemet előhívva.
- Persze. Ez már a tiéd! – mondta mosolyogva, s megöleltem, majd visszaindultunk.
- Más vagy mint a többiek. – mondta útközben, és én búsan bólintottam.
- Talán a véremben van hogy ellenségek vagyunk, de tudod nekem nem tanították a vámpírisztikát, hogy hogyan utáljuk a vámpírokat. Na meg szerintem nem vagyok olyan veszélyesek. Most is kedvesen nekem adtad ezt a ruhácskát. – mosolyogtam rá.
- Hát nem igazán tartozol a farkasok közé… inkább lehetnél a mi családunkban házörző. – kacarászott Emmet.
- Hát… az ember legjobb barátja a kutya nem igaz? - kérdeztem mosolyogva.
- Hát persze… fincsi nasi vacsi után. – szólalt meg a szőke Szörnyella.
- Hát úgy hallottam, én halálos finomság lennék. – vágtam vissza.
Körülöttünk csak nevettek, míg mi Rosalieval, egy kis rövid szócsatát váltottunk. Ő már majdnem felrobbant amikor azt mondtam, hogy élvezem ezt a kis beszélgetést, de robbanás helyett inkább eltávozott. Én még egy darabig bírtam a komolyságot, majd elnevettem magam.
- Nem vagy semmi. Tényleg nem vagy az a kiköpött farkas.
- Nem ismertek minket… de mi is úgy vélekedünk rólatok, mintha hullaházban élnétek… szóval semmi nevetés csak a komoly, haláli csend.
Lassan abbahagytuk a nevetgélést, de a szánk még mindig fülig ért.
Nagy levegőt vettem és belecsaptam a közepébe…
- Szóval… Bella mióta ilyen? És hogy? – kérdeztem kelletlenül
- Lassan 3és fél hete. De nagyon jól bírja a vámpírságot. Hihetetlen milyen akaratereje van. – kezdett bele Carlisle
- Nem lenne képes senkit bántani. – folytatta Esme, és a szívére tette a kezét.
- Elhiszem. Végül is nem bántottad a kicsiket se. – mondtam az ifjú vámpírra nézve, s közben a kis „unokatestvéremre” gondolva. – De hogy?
- Megígértem neki hogy én változtatom át, amint összeházasodtunk és…
- Értem. - mondtam miután elhallgatott Ed. – Nyugi nem mondom el a többieknek! – mondtam az aggódó tekinteteket látva.
- Meg tudod állni hogy ne gondolj erre? – kérdezte hitetlenkedve Emmet.
- Egyedül őrzi az erdőt már hetek óta. – válaszolt helyettem Edward.
- Micsoda?? – kérdezte hitetlenkedve Alice.
- Igen, de akkor is tilos oda mennetek… ezt a fejembe verték hogy egy vámpírt se szabad beengedni.
- De egyedül hogy a fenébe védhetnéd meg az erdőt minden vámpírtól? Meg vannak huzatva?
- Nem csak pihennek. Nekem kell vigyáznom az erdőre, míg kipihenik magukat… majd visszajönnek ha újra fittek.
- Szerintem három hét alatt simán kipihenhették magukat. – szólalt meg Ed világfájdalmas képpel.
- Na meg buliznak… Képzeld Bella! Bevésődött végre! – mosolyogtam rá, és abban reménykedtem hogy örülni fog neki és így is lett.
- Ez csodás! Végre ő is boldog lehet!
- Aha! Gyönyörű lányba lett szerelmes! Mirandának hívják és totál divatbaba… talán Alice összefuthat vele egyszer kétszer egy butikban.
Egyedül Edward tudhatta mit gondolok valójában róla, és gondolatban kérleltem, hogy ne mondja el a többieknek, amire ő csak alig láthatóan bólintott és elnyomtam egy nagy megkönnyebbült sóhajt.
- És ha visszajönnek? – kérdezte dr. Cullen.
- Akkor az életem árán és megvédem önöket. Nem tudom miért kell ilyen nagyon szigorúan venni ezt az egészet… ha jól tudom ez a „megígértem” szó azt rejtegeti, hogy Bella akarta. Akkor miért is ne igaz? – kérdeztem mosolyogva. – Ráadásul nem jelent veszélyt, hisz köztetek van akik szigorúan vegetáriánusok… és erről jut eszembe! Megtennétek hogy a közelben nem esztek farkasokat? A legjobb barátnőm most ellett és szeretném őket biztonságban tudni, mert tudjátok… számomra a határ rossz felén telepedtek le. – kérleltem a „főnök”szemébe nézve, amire ő csak mosolyogva bólintott.
- Ezen a vidéken nem nagyon szoktunk vadászni. Nyugi biztonságban lesznek – mondta Carlisle – és mivel ilyen megbízható vagy… legalábbis Edward eddig nem mordult fel, és úgy tudom ez azt jelenti minden szavad és gesztusod igaz, ezért nyugodtan meg is látogathatod a farkaskákat. – mosolygott.
- Köszönöm szépen. – mosolyogtam én is, s észrevettem hogy lassan ideje lennem visszamennem Billyhez.
- Köszönjük a megértésed! – szólalt meg Edward.
- Én is köszönöm hogy meglátogathatom a kicsiket… na meg a ruhát is – mosolyogtam Alicere aki majd kicsattant az örömtől, hogy tetszik nekem a ruhája. – További szép napot! – búcsúztam, és elindultam be a fák közé.
Az istenért sem változtam át, még ha úgy hamarabb is értem volna haza… ömm… vagyis Billyhez.
Szép lassan mendegéltem a fák között, s közben átfutotta az agyamon, hogy most már vannak mások is, akik szívesen fogadnak. Nem ilyennek gondoltam a Cullen családot. Teljesen másak, tényleg olyan kedvesek, mint amikor először találkoztunk… bár Rosaliet álmomban is ilyennek képzeltem… haragos, nyűgös… tipikus hisztéria. Most bizonyára jól kidühöngi magát, hogy hogy képzelték azt, hogy velem barátkoznak. Még egy ilyet! Felháborító!!
Elnevettem magam ahogy a szemem elé tárult, ahogy a családjának hisztizik.
- Szoffy! – hallottam meg egy kis csengettyűt.
- Igen? – álltam meg és hátrafordultam. Persze Alice egy másodperc alatt a szemem előtt termett.
- Veled mehetek?
- Nem is tudom Alice… tudod...
- Nem lépem át a határt. Csak szeretnék veled beszélgetni legalább addig. – mondta mélyen a szemembe nézve – Valahogy tudtam hogy így talállak. – nézett rajtam végig mosolyogva.
- Hát igen. Nincs szívem tönkretenni. – mondtam viszonozva a mosolyt – Hát felőlem gyere, de tényleg csak a határig. – mondtam el is indultunk.
- Szóval… tényleg… tényelg magara hagytak? – kérdezte búsan.
- Nem tudom. – válaszoltam, most már én is szomorúan – Szeretném azt mondani hogy nem, de nem vagyok biztos benne hogy visszajönnek.
- Sajnálom. De… csak a buli miatt?
- Szerintem belefeledkeztek a jó életbe. Ki tudja talán már nem is farkasok, és túltették magukat ezen az egészen.
- Amíg mi itt vagyunk biztos hogy nem! – jelentette ki Alice mosolyogva, hátha visszatér egy kis remény belém.
- Aranyos vagy hogy próbálsz vigasztalni, de jó nekem így is. Billy és a farkasom mellettem vannak.
- Mi is! – mondta, majd megállt pontosan a láthatatlan határnál, így már két különböző helyen voltunk.
- Köszönöm szépen. Mindent! – csordult egy könnycsepp arcomon, s egyre jobban barátok között éreztem magam. Hálás voltam nekik.
Felém nyúlt, s megtörölte a könnyes arcom. Érintése jég hideg volt számomra, de nem törődtem vele. Iszonyú büdös is volt, de mégis kellemes gondolatok terjengtek bennem.
- Várunk! Akkor jössz hozzánk, amikor csak akarsz… és ha nem bánod el is hívnálak néha vásárolni.
- Tudod… én nem vagyok az a vásárlós típus.
- Jaj nyugi már! Nem fogok rád erőltetni semmit! – nyugtatott én pedig megvontam a vállamat.
Megöleltük egymást, mindketten a határ két felén állva, majd elbúcsúztunk, és elindultunk hazafelé.
Örültem, hogy újból vannak barátaim. És bár utálnom kéne őket, imádtam.
Az erdő újból szebbnek tűnt… a talaj puhább volt csupasz talpamnak, szinte hangtalanul közlekedtem két lábon.
Az állatok hazafelé igyekeztek, s az ég se látszott már olyan világosnak a fák között.
- Lassan leszáll az est. – suttogtam magamnak.
Valami felverte az avart a közelben, s egy dühös morgás hallatszott. Valami közeledett szupergyorsan, s rémülten meredtem a hang irányába.
A fák közül kilépett Paul, aki akkora nagyot nézett mint én.
- Te meg mit keresel itt?? – kérdeztem rémülten. Nem hittem a saját szememnek hogy egy farkast látok közölünk.
Válaszként csak egy hosszú ugatás hangzott, amit nem nagyon értettem ebben az alakban, majd közelebb jött és megszagolta a ruhámat… na de persze rögtön fancsali képet vágott, és mérgesen meredt rám.
Mordult még egyet, majd elindult az én célom felé.
Amikor megérezte, hogy nem követem megállt és hátranézett… na de perszer rögtön én is utána eredtem, és inkább meg se mukkantam az út közben, csak futottam utána, amennyire csak bírtam.
Majd megállt, s újból rám morgott, és kicsit kitért a céltól. Megálltam és megvárt. Biztos átváltozik vagy valami.
Egy perc múlva már ki is lépett a fák mögül, s ő is két lábon közlekedett.
- Mi ez a szag rajtad? Csak nem szövetkeztél Cullenékkel? – kérdezte mosolyogva.
- Ez nem szövetkezet hanem barátság… tudom nektek milyen nehéz ezt felfogni mit jelent! De ez annyit tesz hogy meglátogatjuk a másikat és törődünk velük… és mivel egyedül maradtam Billyvel és egy farkassal, így úgy döntöttem miért ne lehetnék barátságba velük? – támadtam le kissé idegesen, és éreztem hogy mindjárt sírva fakadok – És te mit keresel itt farkas alakban? Csak nem meguntad a bulit? Vagy áh tudom! Miranda biztos megint elhagyta mondjuk a fülbevalójának egy párját. Óh de nagyon sajnálom… tudod mit! Megyek én is keresni mert ki tudja talán ti már azt se tudjátok milyen kutyának lenni. – morogtam, és közben mindvégig a szemébe néztem, míg közeledtünk a ház felé. Láttam rajta hogy nagyon megütötték a szavaim, és már meg is bántam hogy ilyeneket mondtam. Miért nem tudok haragudni senkire úgy hogy bűntudatom ne legyen utána? – Bocsánat. Ez durva volt. Nem lett volna szabad így neked esnem. – hajtottam le a fejem, és a könnyeim elkezdtek hullani.
- Jaj ne! Kérlek ne sírj! Nem neked kéne bocsánatot kérned! Teljesen igazad van! – állt meg ő is mellettem.
- Nem! Tényleg bocsi! Jakenek igaza van. Csak egy hisztis, ragaszkodós kölyök vagyok semmi több. – mondtam és el akartam menekülni. Nem akartam Paulnak sírni.
Mikor megfordultam, és kezdtem volna el futni megfogta a karomat, és visszatartott.
- Nem vagy az! Ok talán ragaszkodó vagy de a szeretetéhes emberek ilyenek, és te az vagy. És meg is érdemled… Ráadásul Jake is megbánta már azt amit mondott.
- Persze… én meg az erdő királynője vagyok. Ő is teljesen olyan lett mint az a kis semmirekellő csitri! Megértem hogy bevésődött és semmi bajom vele, de az hogy így leszóljon… nem kőből vagyok! Nekem még ver a szívem, és vannak érzéseim. És ha hiszitek ha nem, én már nem akarok hozzátok tartozni. Cullenék sokkal jobb fejek mint ti. Legalább is gondolom hogy ugyanazok vagytok mint Jake. Érzéketlen, városi divatgyerekek, akik nem törődnek senki mással mint magukkal… - vágtam hozzá a kemény szavakat, amik tán jobban fájtak nekem, mint neki.
- Kérlek bocsáss meg! – kérlelt könyörgő hangon, de nem tudtam ránézni, részben a könnyektől, részben pedig attól, hogy tudom, ha ránézek és szomorú képet vág jól tudom… én tettem ilyenné.
Magához húzott és megölelt.
- Kérlek! – nyögte, s éreztem, hogy egy könnycsepp a vállamhoz ér.
Percekig csak álltunk egy helyben és sírtunk egymás vállán, ő pedig közben vagy 20szor elismételte ugyanazt a szót „Kérlek”, majd én is megszólaltam.
- Bocsánat. – nyögtem, már lassan megnyugodva.
- Mégis miért kérsz bocsánatot? – kérdezte, miközben elhúzódott tőlem, de közben a kezét a vállamon tartozza, s láttam hogy az arca könnyben ázik.
- Bocsánat, hogy ilyeneket mondtam, és hogy mostantól védem az ellenséget. – nyögtem ki és közben úgy mint Alice, letöröltem Paul arcáról a sós nedvet.
- De attól még mindig hozzánk tartozol. – mondta rögtön.
- Ha Sam nem lesz kiakadva… és nem fog megölni mindezért, amire persze nagyon kicsi az esély… mármint hogy ne kerüljünk egymással szemben még szép hogy hozzátok tartozom… de csak az erdőben. – mondtam.
- Mégis miért ölne meg Sam? Nem tettél semmi rosszat. ÉS igen is hozzánk tartozol mindenhol! Bár nehéz lesz neki feldolgozni azt hogy a vámpírokkal barátkozol, de csak megérti, hisz nem voltunk itt neked. – mondta bíztatóan, s újból megölelt.
A bűntudat újból elárasztott. Nem mondhattam el neki mi történt, és úgy tűnik a megbízhatóságom rohamosan csökken. Nem akartam felfedni a titkukat. Megígértem nekik, hogy megőrzöm, és úgy tudják hogy egyedül vagyok, és nincs kinek kiadnom, de úgy látszik ez megváltozott. Szólnom kéne nekik.
- Na gyere! Menjünk Billyékhez. Már vár az öreg nagyon. – veregette meg a hátam, és elindult.
- Miért jöttetek vissza? – libbentem mellé.
- Felhívtak hogy baj van, és mi persze rögtön rohantunk… bár az igaz, hogy kissé fel voltunk bőszülve, mivel pont akkor indultunk volna egy újabb helyre, de mégis ide kellett jönnünk, és Billy a sárga földig leszidott.
- De miért nem Jake jött? Miért te?
- Először ő akart, hogy tudod gondolatban kibéküljetek, mert Jake volt az, aki igazán le volt törve e miatt… de nem voltál „vonalban” és tudtuk, hogy vele aztán tényleg nem lennél képes beszélni. Így én jöttem.
- Billi leszidott? Kíváncsi vagyok mit mondott nektek. – mosolyogtam.
- Hát… Főleg Jacobot… „Hogy merészelt megbántani? Tud róla hogy majdnem meghaltál miatta?” … az utolsó mondat volt az ami igazán megtörte. Úgy meredt maga elé mintha azt mondták volna hogy Miranda meghalt. Totál lefagyott majd átváltozott. ÉS hogyhogy majdnem meghaltál? Ez olyan nevetségesen hangzik. Túlságosan túloz az öreg.
- Ami azt illeti megmentette az életem… Egy számot bömböltettek hajnalban… bizonyára miután Jake hazatért, én meg kikeltem magamból és majdnem lezuhantam arról a szakadékról elrugaszkodás nélkül… bizonyára nekimentem volna a sziklának, és hát nem hiszem hogy a vízben bírom eszméletlenül. – mondtam el az igazat és észrevettem hogy már nem az erdőben lépdelünk.
Paul ledermedt mellettem, és hitetlenkedve meredt rám, amin csak mosolyogni tudtam.
- De élek! Látod! Billy megmentett! – mondtam, hátha abbahagyja ezt a nevetséges, ijedt pofát.
- Szóval tényleg majdnem meghaltál…! – szólalt meg egy olyannyira elkeseredett hang, mit még talán életemben nem hallottam, majd hozzátette – miattam.