32. fejezet

Futottam, ahogy csak bírtam, és közben észre sem hogy most már nem négy lábon közlekedek.
Egyre esetlenebb lettem, mikor észrevettem a szúró érzést a talpamon ami fájdalommal töltött el, de ez bakfitty volt ahhoz képest amit érzek. Úgy gondoltam most azonnal meg akarok halni, és véget vetni ennek az egésznek.
A távolból egy lágy, mégis bizsergető dallam csendült fel, ami egyre jobban gyorsult, lassacskán a dob hangját is magával rántva. Hirtelen minden érzést félredobtam, minden fájdalmat, és érdekes módon, csak egy maradt meg. A Halál érzete. A zene teljesen maga köré font, már nem sok választott el a célomtól.
A fejemben egy dal csendült fel és halkan dúdolni kezdtem a zenéhez illő szöveget, közben pedig már láttam azt a helyet, ahol az életem kezdődött, s tudtam. Itt is kell véget vetnem ennek.
Elkezdtem teljes hangerővel énekelni a szöveget, s megdermedtem, mikor még a fák között lépdeltem.

[Paramore Decode számát picikét átírtam de ugyanaz a zene kb.]

„Hogy dönthetném el, mi helyes

Mikor elködösíted az agyamat?

Nem nyerhetem meg a csatáimat ellene,

Soha nem birtokolhatom majd azt, ami az enyém

Ha mindig az ő pártját fogod

De most nem küzdök ellene

Nem, ezúttal nem

Ezúttal nem

Hogy jutottunk el idáig?

Olyan jól ismertelek

Hogy jutottunk el idáig?

Azt hiszem, tudom.

Az igazság ott rejtőzik a szemeidben

Ott csüng a nyelveden

Csak forr a véremben

Te mégis azt hitted, látom

Hogy miféle ember is vagy

De én sosem a szörnyet láttam benned.

Miért kell elmenned?

(halálra ítéltél miatta)

Hogy jutottunk el idáig?

Olyan jól ismertelek

Hogy jutottunk el idáig?

Azt hiszem, tudom

Látod már, hogy mit tettünk?

Hülyét csinálunk saját magunkból

Látod már, hogy mit tettünk?

Hülyét csinálunk saját magunkból

Hogy jutottunk el idáig?

Olyan jól ismertelek

Yeah, yeah

Hogy jutottunk el idáig?

Nos, azt hiszem most már tudom

Azt hiszem, tudom.

Azt hiszem, tudom.

Van valami, amit te többé sosem látsz be

S ez meg is öl, most az ítélet beteljesül.”

Közben teljesen öntudatlan eljutottam a szakadék szélére, s úgy döntöttem elvesztem az egyensúlyom. Már majdnem repültem, mikor meghallottam a hátam mögül egy hangot, ami megállított.
- Szoffy! – kiáltotta, s bár megrémültem, vissza bírtam nyerni az egyensúlyt, majd megfordultam, és hátranéztem Billyre – Szentséges isten! Rohantam amennyire csak tudtam ezzel a taligával. Mázli hogy rátalált a kis barátod egy útra amit bizonyára te jártál ki ide jövet.
Csak meredtem az öreg emberre, aki lihegve ült tolókocsijában, ijedt arccal.
- Na gyere ide! – mondta, s kezével magához hívott.
Persze rögtön odafutottam, s letérdelve bújtam hozzá. Addig észre se vettem, hogy zokogok, amíg el nem kezdte törölgetni az arcomról a könnyeket.
Ez az ember megmentette az életemet. Nem is értem hogy juthatott eszembe az hogy meg akarok halni. Hisz nem ő az egyetlen, aki kedves velem.
A farkasom is közelebb jött hozzám, s láttam rajta, hogy iszonyúan aggódik.
Szinte mellettem volt, és rögtön a nyakába vetettem magam. Tudta hogy én vagyok, még ha nem is farkas alakban voltam. Az illatom ugyanaz volt, föld, és erdő illat. A vér még talán mindig a pofámon ékeskedett, amit attól az őztől vettem el.
- Gyere menjünk haza! – mondta Billy, majd megfogta a kezem, s segített felállni.

                                                                                                                           

- Köszönöm. – mondtam ki az első szavam órák óta először, miközben csak meredtem az előttem lévő tányérra, benne színültig levessel.
- Mit mondott neked? – kérdezte, s felemeltem aggódó arcára a szemem.
- Ki? – kérdeztem érdeklődve.
- Dühösen futott át a ház előtt, s megkérdeztem miért ilyen mérges, és azt mondta, hogy te húztad fel, majd mielőtt leszidtam volna futott tovább… majd a kis barátod keltette fel a figyelmemet, és követtem.
- Nem jönnek vissza. – mondtam, és küzdöttem a könnyekkel, és a gombóccal a torkomban.
- Hogy mondtad? – kérdezte, majd elakadt a lélegzete.
- Vagyis… visszajönnek, csak pihennek kicsit… na meg ünneplik azt hogy Jake végre nem rinyál Bella miatt – hazudtam, s ez után nem jött ki hang a torkomon. A könnyeket bár legyőztem, a gombóc egyre jobban nőtt.
- Ilyen sokáig? Na meg nem hiszem hogy ezt ünnepelnék. – tört ki hirtelen Billy, és én magam is megijedtem. Még sosem láttam dühösnek.
- Ugyan semmi baj. Csak Cullenékre kell figyelni úgy is.
- Ja persze… bizonyára Cullenék voltak azok akik megtámadtak igaz?
- Az más volt. Egyszeri alkalom és… - megint megakadt a lélegzetem. Nem tudtam hazudni… valahogy mindig abbahagytam a mondatot kicsi korom óta mikor hazudtam.
- Össze kell hívni a tanácsot…
- NEM! – ellenkeztem, és hisztérikus mosolyom előjött – semmi baj tényleg! Látod most is élek, még ha el is páholtak kicsit. Tényleg nincs szükség rájuk. Itt elég egy farkas is… na meg érzem, hogy mindig van valaki aki az erdő szélén reménykedik hogy jól vagyok. – kiabáltam.
- Szoff ez nem mehet így tov…
- DE! – vágtam a szavába mosolyogva – Légyszi! Majd szólok amikor baj van… mostmár tudom hogy ilyet is lehet és ha Jake nem is, Sam biztos segítségemre szalad. – mondtam, s szinte el is hittem amit mondok.
Fanyar képet vágott, majd inkább berekesztette a témát, s tovább ette a levesét. Szép lassan én is belekezdtem, hisz már szinte éhen pusztultam, most hogy végre máshol jártak a gondolataim, pontosabban ott, ahol egyedül futok az erdőn át.

Végeztem mindennel… nem valami jól főz a jelenleg egyik legjobb barátom, legalábbis nem úgy ahogy Emily, de ehető és laktató kajákat csinál.
Mikor felálltam, hogy elinduljak vissza a munkámhoz, barátom megszólalt.
- Várlak vissza! – mondta, s melegen nézett rám.
Én csak bólintottam mosolyogva, s már indultam is helyemre.

                                                                                                                           

Örömmel futottam végig újra az erdőt. Színesebbnek láttam megint mindent. Billy lelket öntött belém ezzel az utolsó két szóval, s újra tudtam, hogy tartozom valakihez.
Kerestem a farkas barátom, de sehol sem volt… legalábbis nem éreztem sehol hogy a közelben lenne, pedig végigszaladgáltam az erdőt.
Vajon merre lehet?
Megálltam egy percre, kilihegtem magam, s egy hangos vonyítást hallattam, amibe belezengett az erdő. Madarak menekültek a közelemből, mókusok rohangásztak össze vissza, s a bogarak is menhelyükre menekültek. A megszokott nyugodt erdő hirtelen zsúfoltnak tűnt. Hallottam ahogy a szarvasok patái távolodnak, ahogy a madarak, ijedten hívják fel egymást a veszélyre, ami mellesleg valójában nem is létezik.
A bokrok közül előbújt egy idegen, sötét szőrű farkas, s mordult egyet. Jelentőségteljesen nézett rám, s rögtön tudtam mit akart.
Megfordult, s visszafutott a fák közé, majd egy kis tétovázás után követtem.
- Mit akarsz? – kérdeztem, újra farkas nyelven.
Nem válaszolt, csak vezetett valamerre. Az isten se tudja hol kötöttünk ki, mert számomra, ez a talaj túl puha volt, s az illatok is másak voltak. Kissé facsarta az az erdő illatába rejtett szag, de mégis elvarázsolt. A sűrű fenyőerdő, új élményeket rejtett számomra, s valahogy ettől görcsbe rándult a hasam, mint amikor valami helytelent teszek… nem is tudom… bűntudatot éreztem, s azt gondoltam haza kéne talán mennem, a megszokott erdőmbe, s tovább keresni barátnőmet.
De nem volt rá szükség. Megéreztem a vére illatát, s már útmutatóra sem volt szükség, tudtam merre van.
Átrepültem a sötét farkas felett, s eszeveszett sebességgel rohantam amerre az orrom vezetett.
Megsérült talán? Vagy valami baj történt? Nem bírnám ki ha pont neki esne baja.
Mikor úgy éreztem, elhagytam a szagot, óriási port keverve lefékeztem, s visszafordultam.
Kocogva sétáltam a kis odúhoz, ahonnan az ő vérének az illata terjengett.
Bekukkantottam, mi lehet vele, s nem hittem a szememnek.
3 kis farkaskölyök feküdt a hasánál… még meztelenek, de már nem véresek. Bizonyára az anyjuk már lenyalogatta róluk, de a talaj még mindig ázott a vérétől.
Észre sem vettem hogy vemhes.
A fekete farkas mellém kocogott, s én helyet adtam neki hogy be tudjon menni barátnőm mellé.
- Ő a párod igaz? – kérdeztem, s a kicsikről rám nézett végre, amitől rögtön tudtam a választ.
Örültem nekik hogy három kisfarkasnak adtak életet, s most rögtön elköteleztem magam, hogy én is védelmezni fogom őket, mintha a keresztanyjuk lennék.
Mikor ide érkeztem, arra sem számítottam, hogy ilyen sok felnőtt farkast fogok számítani, se arra, hogy összebarátkozzak egyel is… arra meg szinte nem is gondoltam hogy látni is fogok ilyen kicsiket, erre mi történik? Én magam válok farkassá, és farkas barátaim vannak, ráadásul a legjobb barátnőm barátja, most vezetett el ide… eme csoda helyszínére.
Az egyik kicsike úgy döntött nem kér többet enni, s csukott szemével eltávolodott édesanyjától. Benyújtottam a fejem a kis résen, ha már egész testel nem fértem volna be és visszatoltam a kicsikét, amit a hím úgy figyelt, mintha épp meg akartam volna enni az apró lényt, pedig csak biztonságba helyeztem.
- Nem szabad! Maradj csak az anyukád mellett! – morogtam rá kedvesen, majd visszahúztam a fejem, s úgy döntöttem egy dicső vonyítással megajándékozom eme gyönyörű pillanatot.
Amint újra engedtem szabad levegőt a kis lyukba, leráztam magamról a port, ami eddig bundámon volt, hisz nem szívesen mondok köszöntőt a kicsiknek koszosan… - bár az igaz hogy valamivel tisztább vagyok, mióta Billynél voltam.
Nagy levegőt vettem, de a szavam elakadt. Olyan dolgot láttam meg, amiért most jelentenem kéne, de már tudtam… én is szabályt szegtem. Nem lenne szavam itt lennem.
Egy barna, viszonylag hosszú hajú, hófehér bőrű, vörös szemű gyönyörű nő állt előttem, akit nem másról ismertem fel, mint a párjáról.
- Tehát ő az. – válaszoltam a régen elhangzott kérdésre, s ijedten tekintettem fel egy ismerős, ismeretlen arcára.