// a 30. igen válaszért //
Hűvös vasárnap délután volt, mikor anyukám bekopogtatott.
- Igen?! – kérdeztem ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Szívem! Gyere ki kérlek! Nem ettél már hetek óta semmit… ki sem jöttél a szobából. – mondta kegyetlen megbántottsággal, és megesett a szívem. Biztos aggódik értem.
- Ettem… - füllentettem – Még volt a szobámban pár csoki, meg Chips… a víz pedig minden csapból folyik. – válaszoltam kissé kedvesebb hangnemben… azért mégsem szeretném, ha annyira aggódna.
- Kérlek kicsim! – könyörgött tovább – Jacob már nem is tudom hányszor járt itt. Láttam rajta, hogy valami nagyon bántja, de végül mindig elmegy pár óra várakozás után. Most is itt van lent! – mondta, és erre már nem válaszoltam.
A kényelmes sarokból felálltam, kinyújtóztattam a már teljesen elernyedt izmaimat, és a kulcsot elfordítottam a zárban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése