44. fejezet

(Megvolt a 2 komment :D sőt 3 is! Ennek nagyon örülök, ezért meg is írtam most a kövi fejit :) :D Köszönöm szépen!)

Szinte már ebben a házban éltem, mióta láttam azt a halott arcot Emily gondolataiban, viszont azóta sem sikerült teljesen elfogadni ezt a fájdalmas tényt, hogy meghalt a legjobb barátom.
Néha napján meglátogatott Carlisle, és elmesélt mindent, miért, és hogy történt mindez…
Azt mondta a teste nem tudta feldolgozni ezt a hatalmas vér veszteséget, amit azok a vérszívók okoztak.
Elmondta, hogy amikor gyógyította Billyt, a barátom már tudta, hogy nem fogja sokáig bírni… kérdezősködött, hogy mennyi ideje is lehet hátra…
Carlisle azt mondta neki, hogy még bőven van egy hete ha pihen, és nem erőlteti meg magát, de ez nem így lett. Az utolsó perceiben is velem foglalkozott, és én rá sem gondoltam, hogy ő hogy lehet.
Csak azzal foglalkoztam, mi lesz a jövőben, és mi volt a múltban. Nem törődtem semmivel, csak az én életemmel.
Épp újra kezembe vettem azt a levelet amit nekem szánt, mikor kopogtatást hallottam.
Megéreztem Alice illatát.. pedig Carlislere számítottam.
- Iszonyatosan nagy baj van! – ugrott nekem mikor kinyitottam az ajtót.
- Gyere csak nyugodtan beljebb… - mondtam, mikor már messze a konyhában járt.
Én is utána iramodtam, és megláttam, hogy ő is ugyanúgy tiszteletben tartotta azt a helyet, ahol Billy ült mindig, viszont így már nem volt egy darab hely sem, mert a kistáskáját is lerakta a másik székre.
Rám nézett… a szemében kételyt láttam, és idegességet.
- ÁÁ Ez így nem fog menni! – pattant fel a székről, és megállt velem szemben – Mint mondtam hatalmas baj van!
- Mégis mi lenne a…
- Mióta meghalt Billy folyamatosan felbukkannak itt- ott idegen vámpírok… szerintem bosszút akarnak a társaik miatt. – vágott bele a szavamba, és az én állam szabály szerűen leesett.
- Miért nem szóltatok? – támadtam le őt.
- Sam úgy látta helyesnek, ha most nem harcolsz…
- Mióta érdekel titeket Sam szava?
- Carlisle is így gondolta. És szövetséget kötöttünk egy időre.
- De akkor is kellett volna szólnotok! Nekem van okom őket kergetni, nektek nincs szóval ez nagyon szemétség volt!
- Tévedsz! Neked van a legkevésbé okod őket gyilkolászni! – a tekintete megkeményedett… arany szemei hűvösen az enyéimbe fúródtak – A Farkasok dolga védelmezni a lakosságot, és nekünk is, mivel szövetséget kötöttünk.
- De én is közétek tartozom!
A hátam mögött megéreztem Rosalie szagát, majd elsuhant mellettem és képes volt leülni Billy helyére.
- Tévedsz! Te nem tartozol sem a farkasokhoz, sem hozzánk!
A szavai keservesen érték el a szívemet, és akármennyire is fájt, igaza volt. Tényleg nekem van a legkevesebb okom a harcra, és ezek szerint nem is tartozom senkihez…
- Ro… - fordult felé Alice dühösen, de belevágott.
- Ne most Alice! Riadó van! Valami nagyon profi vámpír van a környéken… egyedül jött! Nem tudunk vele mit kezdeni… Edward szerint a megtévesztés a képessége, de még ő maga sem biztos benne. Most mindenkire szükség van aki segítségnek számít szóval most különösen te is hozzánk tartozol! – morogta Rose, majd eltűnt mellőlünk.
Még ott volt a bizonyíték, hogy ült Billy párnáján. Ha nem is a szavai miatt, hát ezért most nagyon dühös voltam rá, de türtőztettem magam.
Alicre néztem, aki épp megszólalni kívánt, de én hamarabb szólaltam meg.
- Induljunk mielőtt nagyobb baj lesz! – mondtam, és kirohantam az ajtón, és amint az erdőbe értem, hallottam, hogy a kis lény is utánam szedi a lábait.
Hallottam néhány hangot… főleg farkas vonyítást, de mellette Cullenék ordítása is jól hallható volt.
Lassan megláttam a baj forrását. A farkasok Cullenék ellen szegültek. Színtisztán láttam, hogy marcangolják egymást, ők meg próbáltak védekezni.
Hát persze… ők nem érzik Cullenék különleges illatát másnak, mint a többi vámpíré.
A gondolataim cikáztak… most mit tehetnék? Ha farkas leszek, akkor én is úgy látom őket, bár az illatuk nekem ugyanaz marad.
Megpróbáltam belelátni Sam gondolataiba, és megtudni mi a taktikájuk.
„Ez nem igaz! Túl sok van belőlük!” – hallatszott, tőle… hát ez nem tűnt valami logikusnak… ezek szerint ők nem tudják, hogy egyedül van a vámpír.
Megint ez a más vámpír illat… - csattant a fejembe, és ekkor már tudtam mit kel tennem.
Ezek szerint a közelben van.. csak úgy tudja megtéveszteni őket, ha a itt van.
Becsuktam a szemem és koncentráltam… mindenki gondolata dühös volt, és kételyek övezték… féltek, és aggódtak az emberek iránt. Majd láttam valamit. Az egyik barátomat szétroppanni…
Kinyitottam a szemem az ijedtség miatt… nem történt még ilyen, és nem is látok rá esélyt… ahhoz még kéne pár fogás… szóval ez betervezett forma, és meg fog történni, ha nem teszek mihamarabb.
Újból koncentrálni akartam… vajon honnan nézheti mindezt?
Fentről láttam ezt a képet… szóval az egyik fa ágán tartózkodik. És akkor már tudtam is hol van. Felé kaptam a fejem. Ő háttal guggolt nekem, miközben a csatát nézte.
Nagyon begurultam, hogy ezt műveli, és automatikusan rá támadtam.
Most már a földön fetrengett, és próbált kiszabadulni ölelésemből, viszont még mindig nem ért véget a csata.
- Hagy abba és elengedlek! – morogtam, mikor belém harapott… azt hitte bármit is tehet ellenem,és én is így gondoltam, de meg sem éreztem a harapását.
Valahogy kiszabadult… az isten tudja hogyan… nem is vettem észre… a francba… talán engem is meg tud téveszteni?
Beleszaglásztam a levegőbe, majd futottam utána.
Nem hagyom hogy élve meglógjon… azt amit látok képes megváltoztatni, de a szaglásom ugyan az.
Basszus ez nagyon gyors- gondoltam, miután egyre kevésé éreztem a szagát – így nem érem utol – gondoltam újból, majd felpattantam egy fára, majd fel a levegőbe, és szárnyalni kezdtem utána.
Mindent sokkal élesebbnek láttam, így őt is hamar kiszúrtam.
”Annál” a rétnél kaptam el sikeresen.
Karmaimat belé mélyesztettem, és minnél gyorsabban próbáltam vele madárként végezni, viszont piszok tapasztalt vámpír volt… de még ezek ellenére is meglepett mikor észrevette hogy madár vagyok.

Hevesen küzdött ellenem… arra hajtott hogy megöljön… bizonyára arra jutott, hogy a barátaival én végeztem, ugyanis messziről bűzlött, hogy ugyan olyan illata van, mint azoknak a mocskoknak, akik megölték Billyt.
Öt perc kellett, hogy rájöjjek, szárnyakkal képtelen vagyok vele végezni, így hát muszáj voltam visszaváltozni emberré.
Épp egy fának löktem, így időt nyerve annak, hogy minden csontom a helyére kerüljön, és be tudjam zárni a fa és én közém.
Pontosan akkor öleltem át, hogy szétroppantam, mikor ő megfordult, és végre láttam a képét.
Hatalmasat néztem. Fekete szemei mélykékek voltak. Vámpír volt, de kék szemekkel.
A lélegzetem elakadt, és ő is meglepődött valami miatt.
Hatalmas, kerek szemekkel néztünk egymásra… valami nagyon nem stimmelt most bennem. Fogalmam sincs mi ez az érzés, amit érzek, viszont az biztos, hogy ilyet még való életemben nem éreztem.
- Nem ölöm meg őket… még van idő, hogy mindenki jól legyen, ha elengedsz. – szólalt meg bársonyos, mély hangján, és az arc izmai a keményből lágyakká váltak.
- Még meg tudod akadályozni azt amit akartál? – kérdeztem, de nem engedtem el, és éreztem, hogy ez nem illúzió… az illata olyan közelről érződött, amilyen közel most voltam hozzá, és kemény, hideg teste is a valódi volt.
- Igen! Csak engedj szabadon! – mondta.
- Majd akkor ha mindenkit biztonságban tudok – válaszoltam keményen… nem lágyulhatok el egy gyilkossal szemben.
- Rendben, de utána mindenképpen elengedsz! – mondta mosolyogva… mintha csak flörtölt volna…
- Undorító vagy! – mondtam, bár fogalmam sincs, hogy ezzel egyet is értettem.
Még elnyomott egy halvány mosolyt, majd erősen koncentrálni kezdett, ahogy én is… látni akartam, hogy valóban visszavon e mindent…
És megtette… Láttam, Jake gondolatait is, ahogy meghökkenve tapasztalja a kicsi Alicet a szájában.
Kinyitottam a szemem, hogy újból öt lássam, és kérlelően tekintett vissza rám, míg én hűvösen még mindig a karjaimban szorítottam egyre jobban és jobban…
Nem akartam, hogy megszokjön… Tudni akartam ki ő, és mit akartak mindig is… és volt valami más is amit válaszként akartam tőle… de én magam sem tudtam, mi volt az a hatalmas kérdőjel, ami csak úgy lógott a semmiben… amitől kirázott az ideg.
Végül nagyot sóhajtottam… megígértem… ő megtette amit én akartam.
Amint lazábbra vettem a szorítást, ő rögtön kiszabadult, és az ellenkező irányba futott.
Még utána néztem, hogy nem akar e megint becsapni, és ő is így tett.
Megállt az erdő szélén, és mélykék, hálás szemeivel visszatekintett rám… majd megrázta a fejét, mintha csak ki akart volna törölni az emlékezetéből, vagy mintha csak még mondani akart volna valamit…
Úgy néztem én is rá… de elment… elfutott vissza be az erdőbe… bizonyára ahonnan jött. Legalábbis nagyon remélem.