43. fejezet

Lassan a második nap az, amikor együtt vagyok velük… újból… mintha csak a régi csapatba tértem volna vissza.
Sokszor elmerengek persze, néhány megválaszolatlan kérdésen, és van, amikor egyértelmű választ tudok rá találni, de az is mégis csak talány, mintsem tény.
Mirandával… hát… mondhatjuk azt is hogy kibékültünk, de azt is hogy úgy csinál, mintha a saját szolgálólányom lenne… mindig mindent megtesz amit szeretnék, és ez az a kérdés, ami a legjobban foglalkoztat.
Vajon miért csinálják ezt?
Eldobtak maguktól… mintha csak egy kinőtt fél pár cipő lettem volna. Nem foglalkoztak velem, és most, hogy barátokra találtam hirtelen minden újból ugyan olyan, mint régen? Mintha csak álom lett volna az, hogy nem foglalkoztak velem… legalábbis én úgy veszem észre, hogy ők így gondolják, és én is szívesen elhinném, ha nem érezném még mindig megsebzettnek magam.
Mióta csak itt vagyok, folyamatosan csak merengek… mintha csak bábú lennék, ami elemmel működik, és távirányítóval irányítanának.
Mégis mi ez az egész?
- Szoffy!- szólított meg Emily, és kezével intett, hogy menjek be hozzá a házba, ugyanis megint a tűz körül ültünk.
Én felpattantam és besiettem a jól megszokott házikóba, a második otthonomba.
- Miben segíthetek? – kérdeztem kedvesen tekintve Emilyre, aki csak elmosolyodott, és tovább folytatta a tészta gyúrást.
- Megtennéd hogy kevergeted a pudingot? – kérdezte, én pedig azonnal az edény mellé szaladtam, és kezembe fogtam a fakanalat.
Egy emlék újból belém hasított, mint tegnap, meg tegnap előtt, mikor süteményt készítettünk.
Az az emlék, amikor Jacobbal játszottunk a kajával. Dobáltuk egymást, és felettébb boldogok voltunk. Nevettünk, hülyéskedtünk… olyanok voltunk mit egy tökéletes pár, de már rájöttem, hogy messziről sem voltunk azok… szimplán két jó barát.
- Megváltoztál teljesen… bár teljesen megértem. – kezdett el velem beszélgetni Emily. Ezek szerint ezért hívott be. – komolyabb vagy… tegnap nem engedted, hogy bárki is segítsen… még mindig egyedül érzed magad.
A kanál megállt a kezemben. El sem tudtam hinni hogy ezt hallom…Pedig én minden erőmet beleadom, hogy ugyanazt a szerepet játszam… gyerekes vagyok, és mindig mosolygok… legalábbis úgy tudom.
- Akármennyire is próbálkozol… mindenki tudja, hogy szerepet játszol – folytatta – Na de persze ezt mindenki értékeli, de tudják, hogy azokat a sebeket, amik oda bent vannak, nehezek… sőt! Szinte lehetetlenek eltüntetni.
- Tudod Emily… engem nem is a sebek érdekelnek… azokat el tudnám felejteni csak… csak van egy pár kérdés amit nem értek. – lógattam az orrom, de persze egyszer sem fordultam felé.
- Arra gondolsz hogy miért békülnek ki veled?
Csak még jobban elszomorodtam, mikor meghallottam hogy Emily tudja azt a kérdést, amit én már egy jó ideje próbálok megfejteni. Semmi szükség nem volt arra, hogy most együttérzést produkáljanak. Emily nagyot sóhajtott.
- Tudod… Billy… beszélt velünk… mikor még te aludtál… amikor leestél a szikláról.
Delcsillant a szemem. Billy! Hát persze! Ő tömhette tele a fejüket mindennel!
- Szoffy… ugye megteszed, hogy nem fogsz őrjöngeni?
- Mégis miért? – fordultam végre felé kíváncsian, és láttam a szemében, hogy nagyon le van törve. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mit is mondott nekik.
- Elmondott mindent… - egy halvány, apró mosoly jelent meg az arcán – tudod milyen jól tud mesélni… Szóval… elmesélte, hogy milyen is neked… azt, amit érzett, mikor az énekedet hallotta… tudta, hogy mire készülsz, már az első hangtól kezdve… elmondta, hogy az a farkas… akivel barátkoztál… ő tudta jól hogy kicsoda, és ezen el is gondolkoztam… egészen odáig, míg elmesélte Tia történetét… még ha a többiek nem is, nekem van egy sejtésem hogy az a farkas Tia leszármazottja… hiszen ő vezetett el a Cullen családhoz nem igaz? Ő volt a legjobb barátod… Én azt az elvet követem, hogy mindenki egy bizonyos céllal születik meg, és szerintem az a farkas, miattad született meg… - egy kicsit elhallgatott, majd szomorúan folytatta - Aztán felevenítette az emlékeiket a fiúknak… hogy amikor Cullenékkel kezdtél barátkozni, akkor mennyire kiálltál értük… elmondta, hogy nem hiába törődtél velük, ha már más kitúrt a helyedről. Aztán pedig… miután mindezt elmondta… - a hangja el-el akadozott… láttam rajta, hogy nem igazán akaródzik kinyögni, mit is mondott.
- Emily! – ez úgy hangzott a számból, mint egy halk segély kiáltás, mikor láttam, hogy nem csak a hangja, hanem ő is egyre jobban és jobban összecsuklik.
Odafutottam hozzá, megtámasztottam őt a saját testemmel és átöleltem, el ne essen… aztán pedig elinvitáltam egy székre…
Vajon mit mondhatott nekik, hogy ennyire meghatja az egész?
Lassan nekem is könnyek kezdtek gyűlni a szemembe. Akármit is mondott, biztos valami nagyon szörnyű dolog volt.
- Arra kért… - folytatta miután sikerült újból hangot adni magából – arra kért, hogy vigyázzunk rád, és törődjünk veled miután… miután… - egyre jobban és jobban sírt.
Rettentően aggódtam mi lehetett az, amit ennyire el akar mondani… majd egy gondolatfoszlány… szimplán csak egy fantáziakép megjelent a szemem előtt.
Tágra nyílt szemekkel próbáltam felfogni mindazt, amit Emily gondolataiban láttam. Nem akartam hinni ennek… ez csak egy fantáziakép volt! Ilyenek nekem is szoktak lenni… de… de miért gondolt volna ilyenekre?? Emily mindig is egy boldog lány volt… nem… nem gondolhat ilyen szörmyűségre ok nélkül!
A testem magától kezdett el mozogni. Egyik másodpercről a másikra már az erdőben rohantam Billy háza felé, és közben aggódóan, csak annyit hajtogattam újra és újra, hogy „Ez nem történhetett meg! Ez csak a képzelet szüleménye volt!”
Fél percen belül, már kopogtattam is a legeslegjobb barátom ajtaján, aki úgymond, megmentett a teljes magánytól, és attól, hogy lassan megemésszen az egyedüllét.
- Billy! Kérlek nyisd ki! – ordítottam, miközben amennyire lehetett ütögettem az ajtót. – Billy! Kérlek nyiss ajtót, mert képes vagyok betörni!
Miután már elegem lett abból, hogy nem nyílt ajtó, megpróbálkoztam a kilincsel, hátha nyitva van, és csodák csodájára kinyílt.
Lassan, lélegzet visszafolytba besompolyogtam a kis, barátságos házba, amely mindig is az otthont biztosította. Ahol sosem éreztem egyedül magam… most mégis úgy éreztem, hogy nincs senki rajtam kívül a világon.
- Billy! Itthon vagy? – kiáltottam reménykedve, hogy választ kapok, de nem jött más, csak a bús csend. – Billy! Szólítottam még egyszer, de csak a visszhangom verődött vissza, a hideg falakról.
Mikor a konyhához értem, hogy benézzek, ott ül e, a jól megszokott helyén , nem láttam mást, csak rendet, tisztaságot, és egy elmosatlan edényt az asztalon, majd a székén, miről messziről lerítt, hogy nincs felrázva rajta a párna, és régen ültek rajra, egy kisebb boríték ült.
Most nem kötött le, az a levélke… engem az érdekelt, hol van Billy, és miért nem válaszol.
A szívverésem egyre gyorsabb lett, és a hasam is egyre többször görcsbe rándult.
Nem bírtam tovább ilyen óvatosan járkálni, roham tempóban kezdtem keresni a barátomat… minden szobába benéztem, minden szekrénybe, ágy alá, mindenhova, ahova csak beférhetett.
Nem mehetett el egyedül. Nem képes rá. Csak Jake szokta elvinni általában.
A szemem megvillant, és rohamosan tárcsáztam jake számát a falra függesztett telefonról…. Majd kifizetem a hívást…
- Hallo? – szólt bele Jake, és érdekes volt a hanglejtése.
- Ugye veled van??? – ordítottam a telefonba, már zokogva.
Féltem, hogy igaz, amit Emily gondolt… rettegtem attól a tudattól, hogy az tényleg megvalósult.
- Öhm… Szoffy… - szinte suttogta, és hallható volt a hangján a letörtség.
- Veled van igaz?? – követeltem azt a választ, hogy „igen velem van, a boltba vittem, jól van… Átadjam?” De e helyett nem jött mást, csak a telefon zaja… az a sípoló hang, amikor megszakad a vonal.
Egyértelmű…
Egyértelmű volt így már minden. Láttam magam előtt jacob arcát, ahogy letette a telefont… ahogy most összegörnyed, vagy átváltozik…
Láttam mindent a szemem előtt… minden egyes jelenetet, ami most lejátszódhat. Vajon ő most mit érezhet? Mit gondolhat, ha egyáltalán képes a fájdalomtól gondolkodni?
Hamar megjött a kérésemre a válasz.
Hosszú vonyítás szelte át az erdőt… fájdalmas, összetört vonyítás. Jacob hangja töltött be mindent… majd lassan mindenki kapcsolódott a farkasok énekéhez, és én is kibújtam önmagamból… bár nem változtam át, de könnyes szemekkel kirohantam Billy háza elé, és keservesen, emberi alakban vonyítottam én is velük, míg le nem szállt a nap, és a hold ezüst fénye világított be mindent... mintha a hold is siratta volna őt.
A könnyeimet már-már teljesen beitta a bőröm, ahogy ott ültem, teljesen egyedül a ház előtt, és nem jött ki senki az ajtón, aki vigasztalt volna… még csak a kis házban sem kapcsolódott fel egy halvány fény, mint mindig.
Nehezen összeszedtem magam… eszembejutott az a kis levél Billy székén. Ha jól láttam felbontatlan volt.
Bebotorkáltam a konyhába, és kezembe vettem azt.
Az én nevem állt rajta. Ezek szerint nekem íródott.
Mohón feltéptem a borítékot, és kihúztam belőle a papírt.
Csak egy rövid szöveg állt rajta, számomra mégis olyan értékes volt, mintha csak az állt volna rajta, hogy utazzak utána, és egy repülő jegy melléklet.

„Kedves Szoffy!

Tudom, hogy most milyen fájdalmas súly nyomja a szívedet….
Te vagy, aki utoljára tudja meg, hogy mi van velem. A többieknek elmeséltem mindent… neked azért nem, mert számodra, csak egy mese lett volna, és szerettem volna, ha úgy látsz utoljára, ahogy legutóbb találkoztunk… amikor ültünk a tábortűznél, és mosolyogtam rád. Vésd azt a képet jól az eszedbe, és kérlek, hogy úgy őrizz meg az emlékeidben.
Sajnálom, hogy nem tölthettünk több időt együtt, viszont úgy tartja egy quileute mondás… „Ha felnézel a holdra, a szíved tárod ki, és újra átélheted a múltat”
Tudd, hogy én a legjobb barátomnak tartottalak, és vigyázok rád, mindig, mint eddig is tettem.
Szeretném újra azt a lányt látni, mint akit először láttam, ezért is kértem Jacobékat, hogy térjenek észhez…” – elmosolyodtam, miközben a könnyekkel küszködtem – „ Hát élj át boldogan minden pillanatot, láss pozitívan, és gondolj rám, mikor úgy érzed, elszakadt a cérna… gondolj arra, hogy én melletted vagyok, mindörökké!”

Ez a pár sor újból a sírásba taszított, viszont hallgattam rá.
Tudom, hogy mellettem van, és nem szeretne így látni!