41. fejezet (Ráadás :P)

Nem tudtam mire gondoljak éppen. Össze voltam zavarodva.
Amint kimondta, hogy gyerekük lesz, rögtön el kellett futom, mert éreztem magamban legbelül, hogyha nem megyek mihamarabb távolabb tőle, felgyújtom az erdőt, az pedig nem lenne éppenséggel hasznos a farkasoknak, és úgymond az ellenség kezére játszanék, mintsem segítenék.
Futottam egészen az én kis nyugis helyemig, de nem akartam átváltozni. Minden dühömet elnyomta, és ez az egész nagyon fájt… mintha belülről emésztett volna fel a tűz.
Vajon a többiek tudják már, hogy egy pici kisfarkas növekszik a liba hasában? Vagy Jake inkább először nekem akarta elmondani?
Megint újabb és újabb kérdések özönlöttek egyszerre a fejembe, és már a fejem is fájt, hogy mindent magamnak kell elrendeznem.
- Szoffy! Kérlek… kérlek értsd meg hogy… hogy…
- Hát nem figyeltél hogy mit mondtam? Vagy netán tán azt szeretnéd, hogy apa nélkül nőjön fel? – ordítottam le a fejét, majd hatalmasat kacagtam – Cch… még hogy felnőni… max a bébiszipter neveli, mert az a szuka tuti hogy nem fog foglalkozni vele!
- Megváltozik! Egyre… egyre komolyabb.
- Na meg merészebb! Hallottad te egyáltalán mit mondott a tábortűznél?
- Nagyon sajnálja, ha felhúzott…
- Ja látszott rajta… miután megint nekitámadtam.
- De tényleg ő próbálna normális lenni veled csak… csak…
- Csak mi? Elkövettem valamit ellene? ÁÁ Bocsánat, hogy hozzászóltam akkoriban a barátomhoz, vagy elnézést kérek, hogy akkor nem csókoltalak meg, inkább engedtem, hogy mennyünk annak a libának segíteni! Oh komolyan tényleg nagyon megbántam hogy akkor nem úgy alakult! Most igenis én lennék az a lány, aki boldoggá tesz, nem pedig egy plázacica! – szinte már kiabáltam, és csuklottam az egyre előtörő sírástól.
Majd… aztán ahogy rám nézett… nem hittem volna, hogy szavakkal így meg tudom bántani… szörnyű volt maga az arca, ahogy minden bűnbánattal nézett rám. Nem akartam ezt látni. Vissza akartam szívni amit mondtam.
- Bocsánat! – suttogtam, és lenéztem inkább a földre. Nem tudtam ránézni.
- Igazad van! Inkább… inkább lett volna úgy. – mondta fájdalmas hangnemmel, és felnéztem rá - De a múltat nem tudom megváltoztatni, és én tényleg szeretném ezt a gyereket… én… mindig is vágytam egyre, és most… most pedig sikerült elvenned tőle a kedvem, de nem érdekel. Nagyon sajnálom ha… ha… ezzel is csak jobban megbántalak, de én azt szeretném, hogy legalább tettesd, hogy örülsz neki… talán kibékülhetnél Mirandával is és…
- Ugyan már Jake! Még szép hogy szeretni fogom a kislányodat, de nem hiszem hogy valaha is látni fog… főleg ha Mirandától függ!
- Adj neki egy esélyt!
- Nem! – kiáltottam úgy, hogy visszhangzott – Ha annyira akarod hogy ne utáljam akkor kezdeményezzen ő! – zokogtam, majd újból menekültem.
Csak futottam. Még mindig nem akartam átváltozni semmi képen. Le szeretetem volna nyugodni, és visszamenni a többiekhez… gondolkozni akartam egyedül, hogy most mi a fenét csináljak. Csapdába vagyok esve.
Hirtelen valaminek nekicsapódtam, és fájdalmasan pattantam vissza.
- Emmett!? – kérdeztem, mikor megláttam az úgyszintén földön fekvő személyt.
- Hát te? Mi a fene? Mi ez az illat? – kérdezősködött, miközben segített felállni.
- Észre se vettelek… túlságosan el voltam merülve a gondolataimban… és… nem tudom milyen illatra gondolsz. – mosolyogtam rá.
- Teljesen más vagy! És nem is vagy olyan forró mint voltál. Mi lett veled?
- Á csak megváltoztam egy kicsit. De amúgy neked sincs már számomra olyan nagyon szörnyű szagod… inkább érdekes – szagoltam meg – talán fahéj. – vigyorogtam.
- Hát én a te illatodat nem tudom hova sorolni bocsáss meg. – kacagott – No de min gondolkoztál? – mosolygott, és az én boldog vigyorgásom lefagyott az arcomról, de ráerőltettem magamra legalább egy halvány mosolyt.
- Igazán semmi érdekesen… De te hova rohansz? – tereltem a szót.
- Hát egy ideje nem ettem kisfarkas. – borzolta össze a hajam – Nem jössz velem? Nincs társaságom.
- Még szép! Szívesen! – vágtam rá rögtön – Ketten többre megyünk. – vigyorogtam újból, és elindultunk versenyt futva.
Csak rohantunk az erdőn át, egyre messzebb és messzebb. Félúton csatlakozott hozzánk Seth is, és együtt így hárman kezdtünk el vadászni néhány őzre, vaddisznóra.
Boldog voltam újból. Teljesen elfelejtettem minden gondomat. Úgy érzem a vámpírokhoz sokkal közelebb állok, mint a farkasokhoz… talán annak kellett volna mennem.
Elkuncogtam magam, miközben ezen gondolkoztam, hogy milyen lettem volna a Cullen család új tagjának lenni. Bizonyára teljesen mások lettek volna a napjai,, és gondolom sok időbe tellett volna megszoknom az emberi illatot… ki tudja talán még most is vérszomjas ragadozó lennék.
- Nah azt hiszem jóllaktam! – állt fel Emmett egy kisebb darab őztől, amit úgy emlékszem háromszor ekkora volt.
- Szóval ezért vagy ilyen nagydarab! – incselkedtem, és Seth is elkuncogta magát… egyértelműen őt nem zavarja ezt a vámpírság… főleg hogy ő is elkapott pár szarvast.
- Te meg ezért vagy ilyen kicsi… túl sokat futsz drágaság.
- Ó! Na ne fogd már arra hogy veszítettel, hogy én edzésben vagyok. Lúzernek születni kell! – nyúztam tovább, és végre elértem amit akartam.
Nekem jött, és elkezdtünk harcolni – persze csak finoman. Nagyon jól elvoltunk, mintha a tesóm lett volna. Kisebb korunkban folyton Jacksonnal verekedtünk… néha csak úgy viccből, hogy levezessük az energiánkat, néha pedig egy utolsó csokiért, vagy valamiért, amiből csak egy volt.
Eszünk ágában sem volt megosztozni, de hát ilyenek a gyerekek nemde?
Most így visszaemlékezve minderre elkezdett hiányozni az az élet… amikor normális halandó voltam, és fogalmam sem volt arról, hogy valóban léteznek természetfeletti lények… amikor csak álmodoztam arról, hogy léteznek vérfarkasok.
- Mi a baj? – kérdezte hirtelen leállva.
- Semmi érdekes. – válaszoltam, de Seth elárult. Szomorúan lehajtotta a fejét. – Jacobéknak gyermeke születik, és én nem akarok a közelükben lenni. – böktem ki, és bár nagyon ritkán láttam Emmettet szomorúan, most nem lepett meg ez az arca.
Hosszan elgondolkozott, majd kedvesen felnézett rám.
- Gyere! Menjünk haza! – karolt át, és elkezdtünk sétálni visszafelé.
Hamar meguntuk a sétát, és már Seth is ugrándozott ide oda, így hát elkezdtem futni. Nem akartam hogy ilyen gyászban mennyünk.
- Aki az utolsó azt bedobjuk a meleg vagy a hideg vízbe! – kiáltottam hátra, és persze mind a ketten utánam futottak rögtön.
Emmett hamar beért, és Seth is belehúzott… hárman futottunk egészen a Cullen házig, és ugyanakkor sikerült beérni, így egyikünk sem úszott a mai napon – szerencsére, mert úgy éreztem vesztésre állok, pedig én találtam ki az egészet.
Seth amint észrevette, hogy mennénk be, morgott egyet köszönés képen, majd visszafutott LaPush erdejébe.
A kis barátommal nevetgélve dülöngéltünk be az ajtón.
- Megérkeztünk! – kiáltotta és mindenki felfigyelt a többes számra.
- Szoffy! – kiáltotta Alice, és a nyakamba ugrott. – Hűű! Milyen parfümöt használsz? – nevetett.
- A neve Átválozás! – vicceltem el, majd megint mindenkit körbeölelgettem.
Nagyon jó volt ide visszajönni. Olyan otthonos itt minden. Ez az enyhe fahéj illat… mintha mindig is ezt éreztem volna… csak farkas alakomban utáltam… most pedig hirtelen megtetszett.
- Mesélj! Mi mindent csináltál eddig az új alakodban? – kérdezte Carlisle, és persze mindenki érdeklődve kapta hol rám, hol rá a fejét.
- Hát… repültem, és meghallgattam a történetemet, majd eljátszottam a tűzzel, és észrevettem hogy ha akarok tudok gondolatokat olvasni! – válaszoltam vigyorogva.
- Hogy mit tudsz csinálni? – kérdezte rögtön Edward. Éreztem hogy ő lesz az első aki „letámad” a kérdésével.
- Hogyhogy tudsz repülni? – kérdezte rögtön utána Alice, és a helyett hogy én válaszoltam volna Carlisle elmondott mindent.
- Amikor megharapták… akkor a farkas génjei valamilyen kémiai reakciót váltottak ki, és így főnix lett belőle. – mondta, és mindenkinek tátva maradt a szája.
- Akkor azért van ilyen jó illatod! – mondta mosolyogva Bella.
- Biztos! – mosolyogtam vissza.
- Legalább egy farkassal kevesebb. – közölte kellemes hangján Jasper.
- Nem sokáig – vágott bele a nagy Maci. – Jacob Black csaja gyereket vár. – szabadított meg attól a felelősségtől, hogy nekem kelljen elmondani.
- Oh! – mindenki rájött, hogy akkor ezek szerint ezért vagyok itt.
- Kedveském! Ránk mindig számíthatsz! – simogatta meg a vállam a jóságos Esme.
- Tudom és köszönöm, de… tényleg nincs semmi baj. Én… szeretnék addigra elmenni, mire megszületik. – motyogtam, és megint síri csend lett. Úgy éreztem magam, mint egy ravatalozóban és nem sokat tévedtem végül is. Majd Carlisle törte meg a csendet hatalmas sóhajával.
- Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte arany szemeivel az én égszínkék szemeimben kutatva.
Én már csak bólintottam, és kisétáltunk a hatalmas házból, majd elindultunk valamerre.
- Nem muszáj elmenned. – kezdett bele. – szerintem senki sem akarná.
- De én félek, hogy valakiben…
- Nem fogsz, hidd el senkiben kárt okozni. Képes vagy türtőztetni magad. – vágott bele a szavamba – te egy nagyon aranyos lány vagy Szoffy, és képes vagy mindenkivel megbékélni. Hidd el, egyikünk sem szeretne téged elveszíteni… főleg Jake nem, akármit is tesz, vagy mond. Úgy hallottam ő volt az első barátod itt… és ennek oka van kicsilány! – megálltunk – Biztosan képes lennél azt a gyermeket szeretni. Gondolj csak bele mennyi mindenre taníthatnád… te lehetnél a példaképe, és szerintem ezt Jake is így akarná. – mondta reményben epekedő arccal, majd megöleltem.
Hálás voltam neki, hogy mindezt elmondta, és igaza is volt. Talán tényleg képes lennék kibékülni velük… talán többet tudok ha akarok valamit. Talán mégsem olyan szörnyű személy ez a Miranda, csak beszélgetnem kéne vele egyszer. És talán tényleg megváltozik, mire megszületik a baba.
És akkor eldöntöttem valamit…
- Köszönöm szépen Carlisle! – hálálkodtam – Ha nem bánod most megyek! El kell intéznem valamit. Kérlek add át a többieknek az üdvözletem! – kezdtem el futni – És még egyszer nagyon köszönöm!