37. fejezet

Harmadik napja már hogy futkorászok körbe-körbe megint egyedül… Néha néha beugrik Seth vagy Paul, de a többieknek se híre se hamva, és ők is folyton izgatottak, meg unják az egész munkát már 1 óra múlva, s nagy sóhajok között gondolataimat félretéve el is engedtem már őket mert szörnyű volt végignézni ahogy elképzelik hogy épp mit csinálhatnak a többiek.
„Szia Szoff!” – lépett be a napi egy órájáért Seth.
„Üdv.” – morogtam de nem álltam meg, tovább futottam ár az erdőn minden érzékszervemet bevetve a vámpírradarom működésére.
„Jaj képzeld…”- kezdett bele, de inkább nem figyeltem rá… csak hallgattam a nagy élménybeszámolóját, ami vagy az volt, hogy Miranda meghívta őket fagyizni, vagy megint menőztek a városban, és játszották az eszüket, vagy még 1000nyi lehetőség amit már 1000redjére hallok pedig még csak 3 napja történt azt hogy meggyepáltam az alfát.
„Bocsánat.” – hallottam meg azt a szót, ami kizökkentett a valóságba, pedig tényleg minden energiámat inkább az ellenség kutatására erőltettem.
„Mi bocsánat?” – kérdeztem.
„Hogy untatlak. Érzem hogy semmi kedved ezt hallani, és inkább a munkára figyelsz.”
„Arra még nem gondoltál hogy én ehhez szoktam hozzá?”
„Ne terelj!! A gondolataink és az érzéseink egyek!!”
„Szerintem meg neked dunsztod sincsenek a gondolataimról, és mindketten jobban járnánk ha inkább a városban járőröznél, mint ember… én itt elvagyok szóval indulj vissza!” – mondtam teljesen hidegen, egy kis megállással, majd újból elindultam egy ismerős illatfoszlány után.
„Most miért vagy ilyen ellenséges??” – morgott.
„Nem vagyok ellenséges csak elmondom a véleményemet!! És ne akard hogy erővel taszítsalak ki a bőrödbe!!” – morogtam úgy, hogy az erdő beleremegett.
„Jól van akkor maradj itt megint egyedül!” – kiabált vissza, s visszaváltozott.
Épp abban a pillanatban, mikor visszaváltozott, össze tudtam azt a szagot kapcsolni amit eddig követtem egy képpel, s begyorsítottam.
- Azok a vérszívók Billy háza felé közelednek!! ÁÁÁ ez nem lehet igaz!! – üvöltöttem, s egyre gyorsabban futottam.
Nem sokkal később megéreztem a vér illatát, s megint elöntötte az agyam a vörös kód.
Betörtem a ház ajtaját, s a szűk folyosón farkasként futottam végig, míg rá nem találtam arra két vámpírra, kinek a társát én magam öltem meg.
Amint megláttak abbahagyták a táplálkozást, s rám vicsorogtak.
Mindketten nekem ugrottak, s az én egyetlen menekülő utam az ablak volt, így hát nekirugaszkodtam, s betörtem az üveget, így kijutva a szűk helységből. Számtalan sebet ejtettek rajtam az apró üvegszilánkok, de ez egyáltalán nem érdekelt, hisz nem voltak olyan mélyek, hogy fájdalmat okozzanak, max. azok a szilánkok amik belém vésődtek.
A két vérszívó rögtön követett, s mindketten nekem támadtak, de mit sem értek ellenem.
Hosszas küzdelem játszódott le megint, hisz ők is tapasztaltabbak lettek, viszont a halálukat, most nem saját akaratomból okoztam.
A Tapasztalat csak a harci tapasztalatra lett értetődő… a gondolkozásuk egyáltalán nem változott. Egyszer mindketten belém haraptak, s úgy felvisítottam a fájdalomtól, hogy szerintem egész La Push hallhatta fájdalmas vonyításom.
A két vámpír kis idő alatt kinyúlt, az én szervezetem pedig úgy éreztem, nemsokára felmondja a szolgálatot.
Paul és Seth hihetetlen sebességgel, s aggodalommal futottak hozzám. Beszéltek hozzám, viszont nem értettem mit mondanak, mintha egy vastag fal választott volna el minket, tompítva a hangjukat, s közben én megállás nélkül nagy fájdalommal nyüszítettem, nem hagytam abba egy másodpercre sem.
Lassacskán a látásom is elhomályosodott, az összes érzékszervemmel együtt, s ha minden igaz, utoljára a saját szívdobbanásomat hallottam utoljára.
                                                                                                                
Mikor kinyitottam a szemem kissé megijedtem a hatalmas fényességtől, mi egy ablakból szűrődött.
Felültem rögtön, s ijedten körbenéztem. Mellettem volt még egy ágy, mi kissé össze volt gyűrődve, s rögtön felismertem az illatot.
Felpattantam, és kirohantam a konyhába a jól ismerhető útvonalon, a jól ismert illatot követve.
Amint a Black Ház konyhájának a bejáratához értem, kissé meghökkenve tapasztaltam hogy mindenki egy helyen van… beleértve Mirandát is a mindenkibe. A tekintetemmel gyorsan megkerestem Billyt,s amint megláttam, hogy a nyaka be van tekerve kötszerrel, Mirandára vetettem dühös tekintetemet, s morogva kifutottam a házból.
Próbáltam, de nem ment, nem volt meg az az érzés, amit eddig oly könnyen kifejlesztettem, így inkább két lábon futottam végig az erdőn, egészen addig a helyig, ahol az egész történetem kezdődött Jacobékkal.
Amint odaértem iszonyúan elfáradtam.
Mi történt velem? Miért nem tudok átváltozni? Remélem nem lett vége a farkas létnek. Eddig olyan különlegesnek éreztem magam, erre vége mindennek!
Lerogytam a földre, s úgy hullattam a könnyeimet. Nem éreztem semmit, csak a forróságot a testemben… gyengének és könnyűnek éreztem magam, és a látásom sem olyan mint a régi a szaglásommal és a hallásommal együtt… ezek szerinte ez történik azzal, akit megharapnak? Elveszíti a farkas létet?
- Szoffy! – hallottam meg a számomra legirritálóbb hangot a lehető legirritálóbb helyen ahol lehetne…
- Mit keresel itt?! Tűnj el innen!! Ez az én területem hallod!! Nem hagyom hogy ezt elvedd tőlem! – fordultam meg s olyan dühösen ahogy lehet leordítottam.
- Nyugodj már meg?! Mi bajod? Elfogott a sárga irigység hogy nekem több barátom van mint neked?
- Teszek rá hogy több barátod van!! Képzeld el hogy az én barátaim voltak te csitri!! Csak te voltál olyan pofátlan és elcsábítottad őket hogy Rohadj meg!! – káromkodtam, s egyben morogtam rá.
- Hé! Örülj neki hogy elvettem tőled őket!! Hisz legalább életben maradtak… nézd meg arra az egyre sem tudsz vigyázni, nemhogy az egész bagázsra!
- Tessék?? Te most rám akarod fogni hogy majdnem meghalt??
- Ki másra? Talán az én hibám? Én a helyedben…
- Ebből elég!! Igen a te hibád te utolsó senkiházi! Neked dunsztod sincs hogy milyen egy egész városra figyelni! Hogy figyelhetnék 1 emberre amikor több mint 3000re kell?! – kiabáltam, s végre éreztem azt az igazi remegést, amire eddig vártam, s engedtem az érzésnek.
Morogva közeledtem felé, ő pedig elkezdett hátrálni, s rémültségében végre befogta a száját, és abbahagyta az idegesítő hangot. Egyre gyorsabban közeledtem felé, ő pedig megfordult, s sikítva elkezdett menekülni.
Nekirugaszkodtam, jobb mellső mancsomat felemeltem, s a karmom épphogy elérte a hátát, de Jake nekem ugrott, s vele kezdtünk el verekedni.
Erős morgások, és káromkodások hallatszottak a mind a gondolatok, s a hangszálak felől, s nem bírtuk abbahagyni. Mindenképpen a földre akartam teríteni őt, hogy utána megölhessem azt, ki mindennek a hibája… ki mindent felborított… Mirandát.
Nagy nehezen végre sikerült mozdulatlanná tennem, s utána rögtön futottam ahhoz a buta libához, aki eddig megdermedve figyelte harcunkat, védtelenül.
Amint már csak egy ugrás volt tőle meghallottam azt, ami megölt.
„Ne merészeld! Ennyire szívtelen lennél? Képes lennél elpusztítani a világomat? Azt aki mindenkinél fontosabb nekem… azt az egyetlen lányt az életemben akit valaha szerettem egy parányit is?” – kérdezte kétségbeesetten, s nagy port verve megálltam a szőke lány előtt.
„Tessék?” – kérdeztem, s felé fordultam.
„Bocsáss meg. De így van! Kérlek ne öld meg aki valamit is jelent nekem!” – könyörgött.
„Hát jó. Nem ölöm meg a te világod. Viszont tudd… hogy most megöltél valamit.” – mondtam, s a szakadék felé kezdtem el futni. – „Én mindig is szerettelek!” – mondtam, mikor már nem volt talaj a lábam alatt, s egyenesen a tenger vize volt előttem… néhány nagyobb szikladarabbal megszórva.
„NEE!! Ne csináld ezt!! Szoffy!!” – hallottam még az utolsó gondolatait, viszont ekkor éreztem valamit, amit még talán sosem éreztem…
Égni kezdtem, s most már csóvaként zuhantam a víz felé. A csontjaim éreztem hogy megváltoznak… a lábam kisebb lesz… a karom meghosszabbodik, s a testem összemegy.
- Mi történik? – kérdeztem emberi szavakként.