29. fejezet

Már vagy 3 órán keresztül futkároztunk ketten az erdőben minden hülyeségre gondolva, ami ránk vall.
- És mit gondolsz melyik lenne a legjobb döntés? – kérdezte miközben arról beszélgettünk hogy látogassa e meg Bellát.
- Szerintem menj el. Edward nem hiszem hogy leharapná a fejed, és legalább találkozol az apjával is akivel úgymond „haverok” vagytok.
- Hát… elkísérsz?- pattant a fejébe az ötlet és hirtelen nem tudtam mit érezzek, örömöt hogy engem akar elvinni Bellához, s hogy többet lehetünk együtt, vagy kétséget, hogy valószínű csak rontanám a levegőt. - Ugyan már! Ne butáskodj!! Hogy ronthatnád a levegőt? Hisz te is és Bella is ugyanazok vagytok nekem. Csak te azért már több. – ijesztett halálra és mg nem szoktam hozzá hogy az érzelmeket, is át lehet venni.
Most Jake igaz szerelmet érzett, és meglepő volt hogy irántam. Nagyon szeretett, talán jobban is mint a bevésődését, és ez annyira tetszett. Örültem neki nagyon hogy így érez irántam, és sajnálatos módon én is iránta. Nagyon szeretem, talán jobban mint az összes többi barátomat együttvéve, de mégsem lehetek folyton vele többé.
- Rendben elmegyek, de csak mert … mert érzem hogy szeretnéd, és mert ketten megyünk. – egyeztem bele mosolyogva.
Egymás mellett futkároztunk, de hirtelen elém ugrott, s elkezdett nyalogatni hála képen.
A gondolatai hangosan ordítottak, s tudtam, ha emberek lennénk ezek nem csak sima baráti puszik lennének, hanem egy szenvedélyes, hosszú csók.
Hát én el elkezdtem nyalogatni, s a szívünk hevesen dobogott. Nem gondoltunk semmire, csak a csóknak éltünk.
Már lassan úgy éreztem, felemelkedek a földről, s elkezdek repülni, amikor meghallottunk egy magas hangot… nem is tudom… valami állat szenvedhetett talán.
Jake gondolatai égtek. Dühös lett nagyon, s minden erejével küzdött önmaga ellen. Nem akart elmenni, tovább akart velem maradni. Természetesen a nyalogatás abbamaradt, s a szemén láttam hogy mérges, s a gondolatai nem éppen a legjobbak.
- Nem! Én itt maradok! Nem mehetek! Nem! – ismételte újra és újra ezt a mondatott, s egy tapodtat se mozdult.
Ez az egész jelenet olyan volt, mintha a földhöz ragadt volna, s küzdött a kiszabadulásért, mégis épp az ellentéte játszódott le.
Nem bírtam nézni ahogy szenved, akárhogy is akartam hogy velem maradjon.
Újabb vonyítás féleséget hallatott Miranda, s összeszorította a szemét fájdalmában, s közben ordított.
- Menj!! Gyerünk!! Hív a bevésődésed!
- Nem megyek! Nem akarok megint szembenézni vele. Nem akarom újra elfeledni ezt az énemet! – mordult rám.
- De igenis mész!! Megígérted és így volt megbeszélve!! Még találkozunk Jake és nem hagyom hogy teljesen eluralkodjon rajtad Miranda! – kinyitotta a szemét, s kétségbeesetten rám nézett - Te mindig is ilyen leszel! Az én farkasom. És tudod jól.. a farkasok csak egyszer választanak maguknak párt. – mosolyogtam, s jelenleg tényleg így is éreztem.
Azt akartam hogy elmenjen, úgy ahogy meg volt beszélve, majd jöjjön vissza miután véget ért a buli és újra megtörténjen eme jelenet, még ha csak farkasként is tehetjük meg ezt.
Sóhajtott egy nagyot, s közelebb lépett. Nem gondolt semmire. Csak a mérhetetlen vágyat éreztem felőle, ami nagyon fájt neki.
Majd még közelebb jött, megnyalogatott, s hozzám bújt.
Most már Embry szólt, s féltem hogy átváltozik.
Jake eltávolodott tőlem s befutott a sűrűbe. Egy perc alatt vissza is jött, s megölelt újból.
- Visszajövök, és újra együtt leszünk. – fújta bele a bundámba – Farkasként – suttogta fájdalmasan, s a szívem majd megszakadt, majd szorosabban megölelt, aztán elengedett és elkezdett futni bevésődéséhez.
Csak álltam és néztem. Furcsa volt egyedül, farkasként lenni. Nem kell attól tartanom hogy gondolok valamit amit nem kéne, s nem is volt ki válaszoljon rájuk.
Már messzebb járt kicsivel, mikor meghallottam újra Embryt, s eszembe ötlött hogy velem gyorsabb, és szinte az erdő másik oldalára kell elérnie.
Hát elkezdtem futni utána, s mikor utolértem elévágtam.
- Gyere elviszlek én. – mondtam, de csak morogtam egy sort.
Úgy látszik emberként nem értik mit mondunk ilyenkor, mert próbált kikerülni, s értetlen pofát vágott.
- Mit akarsz? Sietnem kell. Bocsáss meg!- mondta, s fájdalmas képet vágott.
Lefeküdtem elé hogy tudja mit akarok, s a hátamra néztem.
Hálásan rám nézett, s felpattant.
Felálltam, mikor már biztos voltam benne hogy biztonságban lesz, míg én száguldok.
Jól megmarkolta a bundámat, hason ráfeküdt a hátamra, s a lábával kapaszkodott az oldalamba.
Majd elkezdtem rohanni. Sebesen szeltem az erdőt, s talán még ilyen gyorsan nem futottam. Nem akartam hogy utánunk nézzek hol vagyunk már, s most már tényleg egyedül akartam őrizni az erdőt.
Az erős illat után mentem, ami szerintem túl erős volt. Talán még sima emberként is éreztem volna.
Mikot megérkeztünk az erdő szélére, nagyot csodálkoztam, hogy Miranda képes volt bejönni az erdőbe… megint magas sarkúban.
Jake leugrott rólam, s úgy futott oda bevésődéséhez, mintha valami mágnes lenne. Amint odaért felkapta, megpörgette a levegőben és megcsókolta.
Végig figyeltem ezt a jelenetet, s Jake arcát. Mintha kínok között csókolná meg kedvest, s mégis hevesen. Embry és Sam is figyelték a látványt, majd mikor végre megszűnt a mágnesesség Jake belekezdett a mondandójába.
- Bocsi a késésért csak…
- Semmi baj Szivem. Tudom hogy ez a korcs tartott fel. – mondta, s újból összeért ajkuk.
Nem igazán figyeltem rájuk most már, s bár tudtam hogy rám gondol, csak az egyik fülemet, mozgattam meg mintha egy legyet akarnék leűzni róla.
A falkavezért figyeltem, aki úgyszint belemélyedt az élő moziba.
A türelmetlenségtől nyüszítettem egyet nagyon halkan, s végre rám nézett.
- Jah mehetsz nyugodtan… akkor reggel jön Jared. Nagyon figyelj az erdőre.
Játékos pózt vettem, kidugtam a nyelvem csóváltam a farkam, bólintottam egyet, s elrohantam mint valami kölyök kutya.
Körbefutottam az erdőt, s még egyszer szemügyre vettem a határt. Végigszaglásztam mindent amit lehetett, s felmértem a terepet.
Egész éjjel csak boldogan futkostam, s abban reménykedtem bizonyíthatok, azzal hogy megölök egy vámpírt egyedül. Meg akartam mutatni hogy igenis nem kell kölyökként kezelni, még ha néha úgy is viselkedek.
Bánatomra csak egy valamit tudtam igazán megkergetni, egy mókust.
Már a nap lassacskán fenn járt… legalább is már világosabb lett az erős sötétségnél.
Elszaladtam Mirandáék háza felé, s még hallatszott az édes nevetés az udvarukról.
Örültem neki hogy boldogok, viszont sajnáltam Jaredet, hogy abbahagyja a poénkodást, hisz csak az ő szövegét hallottam, még ha nem is tisztán.
Elmosolyodtam, majd visszafordultam hogy újból körbejárjam az erdőt.
- Majd jön ha akar.- gondoltam, s boldogan, egyedül rohangásztam át a fák között az óceán felé.