-Tudod mit ?! Teszek rá mit csinálsz! Elegem van abból hogy folyton nekem kell mosolyt csalni az arcodra! Nem tehetek róla h Sara bedepizett! Miért mindig engem hibáztatsz az ilyen hülyeségekért?
-Jobban is vigyázhatnál rá ! Egykor azt mondtad hogy mindenképpen megvédesz a rossz dolgoktól! Akk- belevágtam a szavába.
-Á szóval te ezzel vissza akarsz élni! tudod mit ez után felmondom a lelki biztonsági őrködést! Elegem van hogy ha Sara egy kicsit nem rád figyel rögtön én vagyok a hibás mert szerinted más pasikon jár az agya!
- De folyton arról a kisegítősrácról beszél aki abban a boltban dolgozott ahova ti mentetek!
- Jaj és az én hibám h róla beszél? Tényleg nagyon udvarias és kedves volt! Talán még kedvesebb mint te! Vele jobban járna!
- Igen? Szóval te így gondolod? Jól van akkor most rögtön szakítok vele és megmondom neki hogy akkor járjon azzal a sráccal!
-Teszek rá mit csinálsz! De hozzá ne gyere sírni többet! Hallani sem akarok rólad!
-Ok megbeszéltük! Én sem akarok rólad szóval lehet felejteni!
Mind ketten más irányba indultunk meg én felszaladtam a szobámba ő pedig a színpad felé ment a barátainkhoz. Amint megláttam az ablakomból rögtön lehúztam a redőnyt és leengedtem a sötétítőt.
Egyedül a számítógépem fénye világított, de azt is kikapcsoltam.
Egyedül akartam lenni a sötétben és sírni, ezért le feküdtem az ágyba, arcomat a párnámba temettem, Beindítottam egy sorozat szomorú számát és sírva énekeltem
Már nem is számolom, hány éjszakát
töltöttem el azt kívánva,
hogy a holnap ne jöjjön el.
A szeretetet, az álmaimat is elvesztem..
Rám zúdul az eső.
Csak állok és sírok, sírok, sírok..
Azért, hogy őszintén élhessek tovább,
mit kellene tennem?
Ha már magamban nem is, de
jó lenne, ha hihetnék valamiben.
A válasz olyan közel van. Én mégsem látom..
Fekete könnyek hullanak a szememből.
Nem maradt semmim sem,
A szomorúság elönti a szívem..
Nem tudok megszólalni,
A fájdalom betölti az egész testem.
Nem tudom elviselni. Egyedül nem..
Elfáradtam már attól, hogy
egész éjjel csak könnyeket hullatok.
Megrajzoltam az arcom.De ez nem is az enyém..
Be kell fejeznem végre, hogy mindig
mosoly mögé rejtem a gyengeségeimet.
Abba kell ezt hagynom..
Ezen a világon talán az a legnehezebb dolog,
hogy őszintén éljünk?
Ha kaphatnék tőled valamit,
jó lenne, ha nem lenne formája.
Nincs szükségem többé olyan dolgokra,
amik összetörhetnek..
Még ha fekete könnyek hullanak is
a szememből, és kiabálok..
az ismeretlen holnap akkor is megtalál.
Ha így folytatódnak tovább ezek a napok,
a fájdalmam nem fog megszűnni.
Még ha ez önzőség is tőlem,
Messzire el akarok tűnni innen..
Fekete könnyek hullanak a szememből..
Nem maradt semmim sem,
A szomorúság elönti a szívem..
Nem tudok megszólalni,
A fájdalom betölti az egész testem.
Még ha fekete könnyek hullanak is
a szememből, és kiabálok..
az ismeretlen holnap akkor is megtalál.
Ha így folytatódnak tovább ezek a napok,
a fájdalmam nem fog megszűnni.
Még ha ez önzőség is tőlem,
Messzire el akarok tűnni innen..
- Jaj bocsi! nem akartalak megijeszteni!
- Semmi baj.- motyogtam Saranak és visszafordultam a párnámba könnyes szemmel.
Leült mellém és elkezdte simogatni a hátamat.
- Jaj ne csináld már ezt! Tudod hogy nagyon szeret és csak mérges mert folyton arról a srácról beszélek! - próbált nyugtatni de nem igazán sikerült neki.
- És? Ez miért az én hibám? Miért az én fejemet ordítja le? Jó ok azt sem akarom hogy veled ordibáljon de akkor is! Ez nem fer!
- Látod pont ezért nem akar velem ordibálni! Mert tudja hogy neked az fájna ha velem veszekedne!
- De miért engem hibáztat minden apróságért? Miért kell visszaélnie a szeretetemmel? - hebegtem és még jobban elkezdtem zokogni.
- Figyelj! Minden átlagos embernek ki kell adnia valahogy a feszültséget, ilyenkor nem gondolkoznak csak mondják akár annak is akit legjobban szeretnek!
- De én nem csinálok ilyet!! Ez olyan szemétség hogy még azzal is ordibál akit szeret! Sose tennék ilyet! De akkor neki miért kell?
- Te azért nem csinálsz ilyet mert te nem vagy átlagos ember! Különleges képességekkel bírsz! Még a legszomorúbb embert is meg tudod nyugtatni! És sose lennél képes megríkatni senkit max ha a nevetéstől sír!- mondta és ettől elálltak a könnyeim.
Felé fordultam hogy abban a parányi fényben ami még beáramlott az el nem takarható lyukakból kivegyem a körvonalát és talán az arckifejezését. csak a körvonalat láttam az arcot nem, de hangjában hallottam hogy mosolyog.
-Megnyugodtál kicsit?
-Igen!- szipogtam- Köszönöm!
-Ugyan nincs mit köszönnöd! Neked bármit! Nos megyünk le?
Beleegyeztem, Sara felkapcsolta a villanyt, rendbe szedtem magam egy kicsit és elindultunk lefelé.
Ahogy Byron meglátott rögtön rohant hozzám és megölelt.
-Jaj bocsáss meg hogy olyanokat mondtam! Nem akartalak megbántani! Annyira sajnálom!- mondta és éreztem hogy szinte zokog.
-Ugyan én kérek bocsánatot! Nem lett volna szabad így felmondanom! - mondtam én is- Legközelebb jobban figyelek rá ok?
- Nem! Nem kell! Semmi szükség rá! Csak egy kicsit ... nos ... tudod a féltékenység...- lehajtotta a fejét szomorúan de én elmosolyodtam.
- Tanulj meg nem féltékeny lenni! Ne kapd fel a vizet az ilyenekért! Én azért vagyok hogy boldog legyél emlékszel?! És még jobban fogok dolgozni...legalább is amíg együtt vagyunk!
Rám kacsintott és elindultunk a csapat felé. Mindenki ujjongott hogy a két barát újra békében vannak. Már csak egy valaki hiányzott. Elábrándoztam ilyenkor mit csinálhat ... miért kellett elmennie? Már most hiányzik, mintha Byron lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése