46. fejezet

- Szoffy! – hallottam meg mögülem egy döbbent hangot… Jacobtól jött.
Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak… Jake leharapja a fejét a vámpírnak… rosszabb esetben az enyémet is.
Ide-oda cikáztam… egyszer Jacobra, egyszer pedig a vámpírra nézve… egyikük sem mozdult… Se Jake nem kezdeményezett harcot, se az elméletileg „bevésődésem” sem menekült.
- Megmondanád mi folyik itt? – húzigálta ki belőlem harapófogóval a tényleges tényt.
- Hát… bevallom őszintén én magam sem tudom hogy mi a fene történik. – válaszoltam… Jacob egyre jobban kezdett felbőszülni – de annyit mondhatok hogy ártalmatlan! – köptem ki, és még én is meglepődtem…nemhogy Jake, meg „ő”.
- Miért lenne ártalmatlan? – fogta vissza magát barátom…
- Hát ez jó kérdés. – mondtam a fejemet vakarva, és ránézve ööö… - hogy is hívnak? – kérdeztem, ugyanis ez már tényleg idegesített, hogy nem tudok más szót rá mondani, csak az „ő” meg ami a legjobban feldúlt „BEVÉSŐDÉS”
- Dave – válaszolta kedvesen.
- Szóval akkor Dave szerintem egyáltalán nem veszélyes senkire.
- Nem te voltál az, aki manipulált minket?
A számba haraptam Jacob szúrós megjegyzése miatt.
- Nem! Nem ő volt… az egyik társa volt… azért is jött ide… bocsánatot kérni. – hazudtam.
Dave csak nézett rám, úgy mint Jake.
- Bocsánatot kérni ezért?? – kapta fel a vizet Jake… vajon mi lett volna, ha azt mondom, hogy ő volt? – Majdnem megöltük Szoffy Barátait! Van fogalmad róla, hogyha nem tudja, hogy manipulálnak, akkor milyen hisztit csap?
- Még nem ismerem annyira a kishölgyet… annyit tudok róla, hogy biztosan kiirtotta volna a kutyáról az összes szőrt!
Elvigyorodtam. Nagyon tetszett ez a mondat... egészen szimpatikusnak tűnik, ahhoz képest, amit tett, és persze ahhoz képest is, hogy vámpír.
Hirtelen a semmiből előtört Carlisle a fák közül, és nekirontott Davenek.
A falnak szegezte őt, és elkezdtek verekedni, majd valahogy kiszabadult Carlisle karmai közül és elmenekült.
- Jacob ez az a srác, aki manipulált! – kiáltott Alice aki utána eredt, és már Jacobot sem láttam sehol.
Én is utánuk akartam futni, de földbe gyökerezett a lábam…
Jacob, ha nem is Dave fejét… az enyémet biztos leharapja… vagy legalábbis jó kis fejmosást fogok kapni, hogy miért nem mondtam el az igazat, és mi ez az egész…
De könyörgöm!! Hogy mondjam el neki, ha én magam sem vagyok vele tisztában?
Amikor leugrott mellém valami a fáról akkorát ugrottam, hogy majdnem elestem, de a srác hideg keze visszahúzott, hogy ne a talajon kössek ki.
- Jesszus! Ugye nem fogod őket bántani? – kiabáltam, majd befogtam a számat a másik kezemmel… ezt meghallhatták.
- Nyugi! Csak fogócskázunk egy kicsit… - mosolygott.
- De nem lesz baja senkinek!! – kötöttem ki, mire megrázta a fejét.
- Miért védtél meg? Ugye tudod, hogy nagy bajba fogsz e miatt kerülni!
- Van a farkasoknál, egy olyan érzés, hogy bevésődés… na annak a kínját már sikerült átélnem… szóval a szenvedés részét már sikerült letudnom… de... de talán most...
- De… te főnix vagy!
- Igen épp ezért nem tudom mi ez az a talán.
- Nagyon okos Szoffy… – lépett kis Seth komolyan a fák mögül emberi alakban karba tett kézzel.
Dave szemein láttam, hogy megváltoznak, de Seth nem mozdult…
Inkább olyan „hülyének nézel?” képet vágott.
Dave továbbra is próbálkozott, de Seth nem mozdult.
- Seth… ugye…
- Nem bántom… Nyugi! – vigyorodott el – Nem bántanám azt, aki Billy helyébe léphet!
- Hogy ki helyébe? – kérdezte, és itt valami elszakadt bennem…
- Akit megöltetek. – mordultam rá, és elszomorodott… ez már elég is volt, hogy inkább visszafogjam magam.
- Nem tudtam, hogy megöltek valakit… - vágott bűnbánó kisgyermek képet, és a tekintetét rólam a földre szegezte.
A Gondolataiból azt olvastam ki hogy valóban nem tudta… sőt… a többiek sem tudták. De… akkor ezek szerint… Billy halála egy igazi félreértés volt.
Hirtelen megértettem miért történt mindez., hogy megtaláljam azt, aki mellé köthetem az életemet… aki biztosan mindig mellettem lesz.
- Hagyd abba! – szólaltam meg, és mind a ketten érdeklődve néztek rám… én pedig felnéztem Dave kék szemeibe – hagyd abba a manipulálást! – kérleltem, és ő elég érdekesen nézett rám. – nem azt akarom, hogy ha idejössz, folyton csak kergessenek… én… én szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba.
Dave nagyot sóhajtott, majd elfutott.
Az aggódás érzése tört rám. Mi lesz, ha nem reagálnak jól a barátaim Dave fogadtatására… Jacob teljességgel lehetetlen, hogy meg fog neki bocsáltani… Carlisle, pedig meg sem érti majd, mi is az az érzelem, amit érzek e vámpír iránt.
Hirtelen egy kis pontot vettem észre szemem sarkából… majd többet, és azok a pontok egyre nagyobbak lettek… Dave rohant a barátaim elöl, majd mikor végre mellém ért, én előre léptem a barátaimmal szembe, és kikiáltottam magam.
- BEVÉSŐDTEM! – kiabáltam, és az egész bagázs megállt.
- Ebben biztos vagy? – suttogta a fülembe Dave.
- Semmi más magyarázat nincs rá, hogy te… öhm…
- ..én is szerelmes vagyok beléd? Egy exfarkasba? – mondta ki hangosan, és láttam a szemem sarkából, ahogy a vállamra teszi hátulról a fejét, és mosolyog.
- Nos… igen…
- Hogy mi??? – kérdezték egyszerre.
- De hát nem is ismered! Megölte Billyt! – akadt ki Jacob
- Nem ő volt!! És te ismerted Mirandát, amikor bevésődtetek?
- Az más volt! – ordított – ő egy élő lélegző EMBER!! És megölte Billyt!
- Mondom hogy nem ő volt!! Dave azt sem tudta, hogy a társai megöltek valakit!
- Ja persze… De könyörgöm Szoffy! Te már nem is vagy farkas, és az isten szerelmére! Ő VÁMPÍR!
- De farkas vagyok egy részben! Én… én… még… egy részem farkas… ezért is tudtam átváltozni… bár nehezen, mert a vámpír méreg, ami a szervezetembe jutott akadályozza… de mégis képes vagyok átváltozni…
- De…
- És… Billy mindig azt mondta, hogy minden okkal történik… talán… talán minden, ami… ami eddig történt… köztünk is… - nagyot sóhajtottam nem bírtam a szemébe nézni, de muszáj volt - ha én nem lettem volna Mirandára nem találtál volna rá, de rátaláltál, így a falka messziről került… így egyedül maradtam, három vámpírral… akik ha akkor nem támadtak volna rám, talán… nem halt volna meg Billy… viszont meghalt… és ti visszatértetek… és ennek köszönhetően menekült meg a város a vámpír túlerő ellen… annak köszönhetően, hogy összetartottatok a Cullen családdal… és… ennek köszönhetem azt, hogy én most bevésődtem. Ugyanis ha nem tartottatok volna össze, nem jött volna el ő. Nem támadtam volna rá, és nem láttam volna a szemében azt a tüzet, ami a lelkem másik fele. – magyaráztam el, majd felnéztem rá… arra a srácra, akinek bár a szíve már nem dobog… mégis meg-megdobban, mikor rám néz… szinte hallom, most is, mintha csak egy kismadár rejtőzne odabent… egy kis, pici főnixmadár, a jégtömlöcben… most már biztos… elrabolta a szívemet.
- Akkor, te most tényleg bevésődtél? – bukott ki Embryből tátott szájjal.
- Igen ! Azt hiszem bevésődtem… - pironkodtam.
Láttam Dave arcán, hogy ő is ezt érezhet… de azért vetettem egy pillantást a gondolataiba, és tényleg… azokat képtelen meghazudtolni… a gondolatok fonala, mint azt már megtanultam farkasként az érzelmeket is kimutatják, azokat pedig sehogy sem lehet megtéveszteni.
Aztán átkarolt… a bizsergés átjárta testemet. Csodálatos érzés volt az ujjait a bőrömön érezni, ahogy gyengéden hozzámér, az a porcelán sima, hideg bőre.
- Hát… akkor ezek szerint, most mindent visszakapok igaz? – szomorkodott Jacob egy kis idő után, de azért ott volt a szája szegletében a mosoly.
- Hülyéskedsz?! Végre kereszt apja is van annak a szerencsétlen kölöknek, aki minden bizonnyal egy erős farkaslány lesz, akit én magam nevelek majd farkassá.
- Miért te nevelnéd? Én vagyok az apja!
- De én háromszor olyan okos vagyok mint te!
- Hát persze… főnixként sokat tudhatsz a farkas létről.
- Mióta is vagy edzésbe?? 1 hete?
- Nagyon vicces!
A többiek már csak nevettek rajtunk, és teljesen visszakaptuk azt a családias környezetet, amit akkoriban szerettem volna… a jó barátok köre, és az a srác, aki mellettem van… örökkön örökké… mint egy igazi család...