38. fejezet

A lángok égettek körülöttem, s már csak remélni tudtam, hogy a víz eloltja.
Nemsokára a tűz már nem fájt annyira. Tollakat vettem észre karjaimon, s mikor a vízhez értem volna hirtelen felemelkedtem, s elkezdtem csapkodni.
- Ezt nem hiszem el! – mondtam, s megpróbáltam utánozni az oly csodált lényeket, akiknek ezt megtehetik. - Repülök – jött ki belőlem.
A nap felé vettem az irányt, és száguldottam a szél szárnyán… vagyis most már az enyémen.
Boldog voltam, így szabadon. Mindent másképp láttam. Minden sokkal szebb volt mint amit az emberi, vagy a vérfarkas szememmel láttam. A színek ki voltak emelve, s a lemenő nap, oly csodás narancs színt vetett a végtelen tengerre, amiről csak álmodhat az ember, hogy látja. A csillagok is kezdtek előbújni a fényfüggöny alól, s amint mentem egyre feljebb és feljebb egyre csodálatosabb élmény tárult elém . végül olyan magasra jutottam, ahol mindkét égitestet láthattam egyszerre. A napot, és a holdat. Bár a hold egyenlőre még csak alig bújt ki a föld mögül, mégis láttam csillogó, ezüstös fényét, amint a nap sugarait visszaveri.
Egyre nehezebben bírtam venni a levegőt, s akkor jutott eszembe egy kérdés. Hogyhogy én képes vagyok a világűrben levegőt venni?
Majd úrrá lett rajtam a fáradtság is nem sok idő után, s jobbnak láttam, ha elindulok a szárazföld felé lepihenni… na meg azt is ki kéne találni hogy változok vissza, vagy tán örökké így maradok?
Elindultam lefelé, vissza La Push partjára, de még egy két kört repültem felette.
Mikor már meguntam az egészet, és úgy éreztem végleg elhasználtam az energiámat, leereszkedtem a part vizébe, s most újból iszonyú fájdalom uralkodott el rajtam.
Amint a vízhez értem a lábaimban a csont éreztem hogy megváltozik majd lentről felfelé, minden csontom, s ettől a folyamattól majdnem összeestem, de hamar vége lett a fájdalomnak hál’ istennek.
Mi után kissé megborzongtam hogy mi volt ez, végre észrevettem magamon a változást.
- Visszaváltoztam! – ejtettem ki a számon nagy megkönnyebbüléssel a hangomban, s hirtelen örömömben ugrálni lett volna kedvem, de inkább megszeppentem.
A testemet vörös tollruha borította be, amit amúgy sose vennék fel, max. álarcosbálon ha lenne. Nem az, hogy nem tetszik, csak nagyon rikító szerintem, és inkább Miranda utcai ruhájának nézném el, mintsem rajtam.
Hosszan elgondolkoztam azon, hogy mi történhetett most… vajon volt már ilyen eset… hogy átváltozott egy farkas főnixé? Vagy én vagyok az első… és ha igen? Akkor miért nincsenek benne a farkas legendákba? Vagy Billy miért nem mesélt róla eddig soha? Vajon most mire gondolhatnak Jacobék? Hogy meghaltam? Vagy Billy akkor felvilágosította őket?
Megannyi kérdés keringett egyszerre a fejemben és megálltam egynél.
Menjek, vagy ne menjek?
Ez a kérdés azt takarta, hogy vajon Jacobék örülnének nekem? Vagy szomorúak lennének hogy nem haltam meg? És vajon Miranda hogy van? Aggódok érte, hogy túlságosan megsebeztem. Nem volt szép tőlem… akármennyire is utálom embert ölni bűn… főleg egy magamfajtának… vagyis… egy… nem is tudom már mi vagyok, de akkor farkas voltam, és farkasként sebeztem meg. Talán most haragudnak rám e miatt?
Biztosan.
A szememmel már a földet vizslattam lehajtott fejjel. Testemet átitatta a bűntudat, és megint átkoztam magam hogy még minidig életben vagyok. Átkoztam magam, hogy nem járok már rég a túlvilágon, és hogy nem használtam ki abban a tömérdeknyi időben a lehetőségemet.
- Szoffy! Szoffy!! – hallottam meg egy ismerős kétségbeesett hangot, s rögtön az irányába fordítottam a fejem.
- Jake! Ne! Ne csináld! – hallottam Edward hangját.
- Nem hagyhatom hogy meghaljon! Nem ezt érdemli, hogy így legyen vége! – ordította.
- Jake! Állj le! Nem tudnám így se visszahozni! Ő… ő már nem… - hangja el-el akadozott – Fogd fel! Elment akármennyire is… fáj. – kiabálta kétségbeesetten, s Jake lerogyott a földre, vele együtt legnagyobb ellensége is.
Nem sokkal később megláttam mögöttük Esme körvonalát is, majd Sethét, Paulét, Esmeeét és Aliceét is. Mind letörtek voltak… főleg Alicen és Esmeen látszott az igazi női gyengeség… de persze ez nem jelentette azt, hogy a többieken nem látszott a fájdalom. Főleg Jacobén. Úgy meredt a földre, mint akinek épp egy olyan személy elvesztése miatt kell szenvednie, aki nagyon sokat jelentett neki.
Tettem hátra egy lépést. El akartam futni, lassan már a korom fekete éjszakába és többet vissza se jönni, de amint megmoccantam Seth és Paul reagáltak.
Mozdulatlanul álltam farkasszemet nézve kettőjükkel, mígnem felismertek végül.
Elkezdtek ketten közeledni felém, s Seth már szinte futott.
- Szoffy? – kérdezte hitetlenkedve, felnézve rám, majd halálra szorongatva.
- Ezt nem hiszem el!! Szoffy! Te életben vagy?? Hol jártál?? – ölelt át Paul is szorosan, és már most fulladoztam az erős ölelésüktől.
- ÁÁÁ Összeroppantotok!! – próbáltam minden erőmből eltolni őket, s levegőt venni, de csak e mondat után sikerült ezt elérnem.
- Jake! – kiáltották a fiúk, s ő felemelte a fejét, és érdekesen kezdett vizslatni.
Hosszan figyelt, majd nagy nehezen feltápászkodott a földről, s lassan elkezdett felénk lépdelni.
- Tényleg?? Szoffy?! Te vagy az? – kérdezte hitetlenkedve, majd lerogyott előttem és elkezdett sírni.
- Jake! – térdeltem le én is elé – Jake igen én vagyok! Élek!! Kérlek, bocsáss meg!! Csupán indulatból tettem! – hajtottam le a fejem bűntudatosan.
- Tessék?? – kapta fel a vizet – Még te kérsz bocsánatot?? Megöltelek… és te még bocsánatot kérsz, hogy áldozat voltál? Hogy olyt vágtam hozzád amitől még én is legszívesebben meghalhattam volna? Bocsánatot kérsz azért, hogy kitartottál a remény mellett? Normális vagy? – zokogott.
Nem tudtam mit mondani erre… csak néztem, ahogy a szemeiből könnyek törnek elő, s hangosan zokog előttem.
Minden egyes hangosabb, fájdalmas ordításánál megrepedt a szívem, s rám is rám tört a fájdalom.
- Jake!! Miranda… - hallottunk meg a távolból egy ismerős hangot és mindketten összerezzentünk.
- Jake menj! – ordítottam le a fejét, mikor nem mozdult.
Rögtön felpattant és eszeveszett sebességgel rohanni kezdett Sethttel és Paullal együtt.
Megint egyedül maradtam. Esme és Alice elmentek Carlisleval.
„EGYEDÜL” – tört rám a gondolat, s most már én is majdnem elsírtam magam… de e helyett inkább erőt vettem magamon, s elkezdtem sétálni utánuk… az isten tudja minek.


Odaérve nagy nevetéseket hallottam Black falakon belül.
Fájt újból minden egyes hangos nevetés, és az, hogy teljesen elfelejtettek megint.
Írtóra későre járt. Fáradt voltam és gyenge. Lefeküdtem a földre vörös tollruhámra, s összehúztam magam.
Viszont ez nem segített.. egyre jobban kezdtem fázni, majd mikor úgy éreztem mindjárt megfagyok átjárt a melegség, s rögtön elaludtam eme csodás érzésre.


Másnap reggel úgy keltem fel, mint ahogy elaludtam… főnixként.
- Üdv Szoffy! – köszöntött Billy mikor észrevette hogy kinyitottam a szemem.
- Szia! – nyögtem ki emberi hangon, s meglepődtem.
- Nem vagy… fáradt… vagy szomjas… vagy valami ilyesmi? – kérdezte.
- Nem! Kipihentem magam. Te hogy vagy, és honnan tudod hogy én vagyok? – kérdezősködtem amire keserű mosollyal válaszolt.
- Tudod… nem te vagy az első ilyen eset… évezredek óta az első vagy… de nem a legelső… - tudósított, én meg egyre kíváncsibb lettem.